Manowar: Fighting the World (1987)

Mi mással is zárhatnám a 2017-es évet, mint egy heavy metal klasszikussal! Azért tartogattam az utolsó hétre a Manowar 1987-ben megjelent albumát, mert ha megnézzük a logónkat, a Rattle Inc. felirat után azt olvashatjuk, hogy „heavy metal magazin”, így stílusosan ennek a nagyszerű lemeznek a felidézésével köszönöm meg minden kedves olvasónknak egész éves közreműködését! Örülök a rengeteg hozzászólásnak, biztatásnak, egészséges kritikának, amit ebben az esztendőben tőletek kaptunk! Kívánom, hogy 2018-ban ez így folytatódjon.

A heavy metal kifejezés jelenthet egy gyűjtőfogalmat, amibe belefér minden ág, kezdve a hard rock-tól a black metal-ig, de használatos önálló formában is. Ha az utóbbit vesszük figyelembe, a Manowar az egyik bástyája az említett stílusnak; erőtől duzzadó, dallamos, epikus nótáik ennek a zenei műfajnak az esszenciáját képezik.

Eric Adams az egyik legjobb énekes ezen a vonalon, nélküle nem az lenne a zenekar, ami valójában: hangja védjegye a Manowar-nak. Az akkori felállásból Ross the Boss-t hallhattuk gitáron, a dob mögött pedig Scott Columbus (R.I.P.) ült. Basszusgitáros poszton a mai napig Joey DeMaio-t találjuk, aki az együttes egyik alapítója, ő a zenekarvezető és az összes nótának a szerzője a Fighting the World-ön.

Nemrég olvastam egy interjút Ross the Boss-szal, aki azt nyilatkozta, hogy addig volt az igazi a Manowar, amíg ő volt a gitáros, szerinte utána már meg sem közelítették az újabbak a régi albumok színvonalát. Ezzel a kijelentéssel biztos nem mindenki ért egyet, de tény, hogy Ross játékával rengeteget hozzátett ahhoz, hogy az amerikai banda a világ egyik legnépszerűbb heavy metal zenekarává váljon. Kiváló riffelése és szólói élményszámba mentek, ahogy ezt ezen a lemezen is tapasztalhatjuk.

Scott Columbus-t nagyon sajnáltam, amikor elhunyt, sajnos soha nem láttam őt élőben, dinamikus és erőtől duzzadó játékáról sokat olvastam korábban, el tudom képzelni, hogy a koncerteken (is) rendesen odatette magát. De elég végighallgatni ezt a korongot, nem is lehet mást feltételezni róla. Igazi fanatikus volt, aki nagyon komolyan vette a dobolást, ez volt az élete.

Amellett, hogy az együttes hihetetlen népszerű volt a nyolcvanas, kilencvenes években, sok bírálat érte őket szövegeik, fanatizmusuk és kinézetük miatt. Nem foglalok állást ez ügyben, és inkább eltekintek a külsőségektől, viszont a Fighting the World album zeneileg annyira rendben van, hogy nekem az egyik kedvenc heavy metal művem – tudom, sokan a korábbi albumaikat tartják klasszikusnak –, számomra egy megunhatatlan nemesfémötvözet.

Nem feltétlen kell minden együttes textusaiban komoly gondolatokat keresgélni, néha másodlagos a mondanivaló, így elég az, ha a zenére koncentrálunk. Mert ha az utóbbit vesszük figyelembe, bizony ez az album nagyon komoly muzikális élményt ad.

Kár, hogy csak 34 percben élvezhetjük, akkoriban nem volt jellemző a „rétesnyújtás”, de így sincs okom panaszra. Rövidsége ellenére változatos és töltelékmentes anyag. A gyönyörű lassú daloktól kezdve (Defender), az érdekes ritmusú középtempón át (Blow Your Speakers), a szélvészgyors nótákig (Black Wind, Fire and Steel) minden jelen van, de akár egy számon belül is fellelhetők különböző zenei ötletek (Carry On).

Visszakanyarodok Eric-hez, mert nem lehet őt egy mondatban elintézni. Ha az összes magasztos jelzőt elővesszük, azokat szorozzuk be százzal, és akkor a közelében leszünk annak, hogy milyen nívós énektémákat halmoz fel a dalokban. Óriási hangja van Adams-nek, nem lehet eleget méltatni tudását. Plusz emeljük az egészet négyzetre, mert ehhez hozzájön még a háttérkórus is, ami rengeteg dalban felharsan, így már nagyjából képben lehetünk a vokális részeket illetően.

Nem is tudom, melyik számot emeljem ki a sok remekmű közül. Az epikus Defender-t, amely arról is nevezetes, hogy Orson Welles – színész, rádiós, színházi és filmrendező – narrátorként működik közre benne? Egyébként ezt a nótát már 1983-ban felvették, de újra előkerült erre az albumra, egy kicsit átpofozva. Valaki szerint feleslegesen melegítették fel, de én nem bánom, hogy újra itt van.

Vagy az egyik legnagyobb harci himnuszt, a Holy War-t? Szent háborút hirdetett a Manowar a heavy metal megvédésére. Suhognak a kardok, pattog a harcba hívó dob és száll a hősöket megillető ének. Aki nem akar ebben a csatában részt venni, az menjen ki a teremből!

Legyen, mondjuk, az első, a címadó? Középtempós döngölésével olyan hatást kelt, mintha egy hadsereg vonulna, és a világ meghódítására készülne. Mi másról is szólna a dal? Remek indítás, megalapozza az ember hangulatát ez a kezdés, ami az album végére az egekig szárnyal.

Választhatnám a Black Wind, Fire and Steel-t is, amellyel zárul a lemez. Az a hasonlat, hogy szélvihar, nem elég kifejező erre a nótára. De az orkán, hurrikán is csak lágy szellőnek tűnik emellett. Iszonyat jó, ahogy a verzében Eric hangja feljebb megy, tudom is én, hány oktávot. És a refrén is odavág: egyszerű, mégis hatásos. Szeretne ilyen egyszerű refrént egy pár zenekar… Heavy metal a köbön.

Carry On. Azt hiszem, ez a nóta – ha csak hajszállal megelőzve a többit – a kedvencem. Nemrég egy péntek délutáni napon, a munkahelyemen hallgattam az albumot. Már elég fáradt voltam, a melót is befejeztem, úgy véltem, egy kis lazulás belefér. Hangerő maximálisra csavarva, és a Carry On menetelős dobütemeit kísérve ütöttem az asztalt úgy, hogy beleremegett minden. És mellé üvöltöttem, hogy „Carry on, carry on, forever carry on!”

Hát, ilyen album ez. Nem lehet kibírni anélkül, hogy az ember ne énekelné együtt a számokat a zenekarral. És a léggitár, a légdob sem maradhat el. 🙂

Folytasd, kérlek! Örökké.

About Zozzie319 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*