Fleurety: The White Death (2017)

1987-ben a Bathory már megmutatta az Under the Sign of the Black Mark-kal, hogy a black metal nem feltétlenül attól lesz agresszív és szélsőséges, ha megállás nélküli zúzást tartalmaz a felvétel. Quorthon mester hátborzongató hangulatba csomagolt, változatos, időtálló anyagot jelentetett meg 30 évvel ezelőtt, amelyből aztán boldog-boldogtalan merített; kétségtelenül inspirálóan hatott a színtérre.

A ’90-es évek elején/derekán felbukkant norvég csapatok zöme a fénysebességre helyezte a hangsúlyt. (Az ekkor kialakult true kontra nem true hozzáállásra most nem térnék ki.) Aztán felbukkantak a dallamokkal, billentyűs hangszerekkel, szimfonikus megközelítéssel operáló hordák, illetve két külön kategória, az Arcturus és a Ved Buens Ende. Mindketten egy addig nem hallott megoldást, nevezetesen az avantgarde hatások beemelését szabadalmaztatták, amivel fel is adták a leckét a „black and decker”-eknek. Nem csoda, hogy nem akadt sok követőjük, ugyanis ezt a roppant összetett, bonyolult, ugyanakkor művészi muzsikát kizárólag az open minded rajongók fogadták be.

Amennyiben napjainkról beszélünk, akkor ennek a stílusnak a legjobb képviselői a görög Hail Spirit Noir, illetve a norvég Fleurety. Ja, hogy utóbbiak sem mai gyerekek? Nem, mert 1991-ben alakultak, azóta aktívak, ugyanakkor nem mondhatni el róluk, hogy egy kifejezetten termékeny csapat lennének, lévén az A Fehér Halál csupán a harmadik lemezük. Ezt megelőzően – értelemszerűen a másik két lemez mellett – két demót, egy EP-t, öt 7” EP-t és egy válogatásalbumot jelentettek meg. (Az 1995-ös promót képező Absence című dal ugyanabban az esztendőben felkerült a Death Records Blackend: The Black Metal Compilation Volume 1 2CD-s válogatására.)

Duóról beszélünk, létrejöttük óta ketten, Svein Egil Hatlevik dobos/billentyűs/énekes, valamint Alexander Nordgaren gitáros/basszusgitáros/énekes alkotják a tagságot. Azt sem sok zenekar mondhatja el manapság magáról, hogy fennállásuk óta ugyanannál a kiadónál dolgoznak, a Fleurety viszont igen, ugyanis az 1994-es A Darker Shade of Evil 7” EP-től kezdve az Aesthetic Death „alkalmazásában álltak” egészen az idei, Inquietum gyűjteményes korongjuk megjelenéséig (amely az összes 7” EP-t tartalmazza), a The White Death-t viszont már a Peaceville gondozza.

Nevüket egy démontól vették, és a történetükhöz az is hozzátartozik, hogy kezdetben Nordgaren volt az énekes, de előadása a korai anyagokon (különösen az A Darker Shade of Evil-en) tönkretette a hangszálait, ezért a továbbiakban Svein Egil vette át az énekesi teendőket. 1997-1998-ben Nordgaren a Mayhem koncert-ritmusgitárosa volt, 1998-ban próbált is velük, hogy teljes jogú taggá váljon, de kilépett tőlük, mert Angliába költözött.

A The White Death 17 évvel az előző anyagot, a Department of Apocalyptic Affairs-t követően jelent meg (ebben az esztendőben egy 7” EP-t is kiadtak), én pedig őket egyáltalán nem ismerve ültem le meghallgatni a lemezt. Számomra az „avantgarde” meghatározás volt a vonzó, és noha nem fogyasztom nagykanállal az ilyen jellegű muzsikát, alkalmanként jól esik egy kis „őrületet” behelyezni a CD-lejátszóba. Kétségtelen, hogy nem gyorsfogyasztásra készült a mű, oda kell rá figyelni, kellően nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy a végeredmény utat találjon a befogadóhoz. Nem tagadom, megizzadtam a lemezzel, beletelt egy kis időbe, amíg feldolgoztam, de maximálisan megérte a ráfordított időt, energiát.

Tulajdonképpen – de ezt szigorúan úgy írom le, hogy egyáltalán nem ismerem a korábbi anyagaikat – kevés black metalt vonultat fel a korong, nem viszik túlzásba a szélvihart idéző száguldást, ehelyett az elvont, megtekert ritmusokra, riffekre, váltásokra fektetik a hangsúlyt. Az Arcturus-szal, illetve a Ved Buens Ende-vel történő összehasonlítás egyértelműen aktualitását veszti, ahogy a Hail Spirit Noir-hoz sincs semmi közük. Ahogy fentebb utaltam rá, ők is dolgoznak billentyűs hangszerekkel (Lament of the Optimist), ugyanakkor a Kristoffer „Elêctrïc Stårlïng”, „Krizla” Momrak (ex- Tusmørke, jelenleg Spectral Haze) által megszólaltatott fuvola (The White Death, Ambitions of the Dead) is kiemelt szerepet kap, ilyetén a Jethro Tull-lal való párhuzam is önkéntelenül beugrik.

Akusztikus részeket is bőven felvonultatnak, mint a gyorsba váltó Trauma-ban és a hangulatilag a Dead Can Dance-et idéző Future Day-ben. A már említett címadó darabban, az Ambitions of the Dead-ben, illetve a Trauma-ban Linn Nystadnes (ex-Deathcrush) jóvoltából női ének is hallható, mintegy a gyors tempókat ellensúlyozandó. Kiemelem még a lassú, borult hangulatú The Ballad of Copernicus-t, a zenekar a lengyel csillagász előtti tiszteletadását.

Basszusgitáron Carl-Michael Eide (ex-I Left The Planet, Dødheimsgard, Cadaver/Cadaver Inc.,Ved Buens Ende, az Infernö-ben és az Aura Noir-ban Aggressor-ként, a Virusban Czral-ként ismert) működik közre (illetve a durvább hangokért is ő felelős), aki gyerekkora óta jó barátja a tagoknak. 1995-ben bőgőzött pár Fleurety koncerten, nem beszélve a Fleurety, illetve a Ved Buens Ende közötti szoros kapcsolatról, így adott volt szerepvállalása.

Tipikusan a maga útját járó, a trendekre magasról tevő csapattal állunk szemben, műfajában – már amennyire ezt meg tudom ítélni – a legjobbak közé tartozik. A duót bátran ajánlom az ilyen muzsikák lelkes rajongóinak, meggyőződésem, hogy – ha még nem ismerik őket – új kedvencet avatnak a személyükben. Kitűnő album.

Aki még többet szeretne megtudni új lemezükről, olvassa el ezt az interjút: https://www.decibelmagazine.com/2017/10/09/fleurety-keep-breaking-convention-white-death/

About Dávid László648 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*