Cavalera Conspiracy: Psychosis (2017)

Jó néhány év eltelt Iggor Cavalera Sepultura-ból való távozása óta, és még több Max Cavalera lelépésétől számítva, de ha rágondolok, a sztori még most is a legrosszabb brazil szappanoperákat juttatja eszembe. Nem szerettem soha ezekkel a dolgokkal foglalkozni, szerencsére azóta kicsit lehiggadtak a kedélyek; a Sepultura is járja a saját útját, és a Cavalera tesók is elindultak valamerre. Egy ideje Max a Soulfly együttesével kalandozik a metal birodalmán belül, Iggor tovább húzta az anyabandában, és miután kiszállt onnan, összefogott bátyjával – mivel végre kibékültek –, hogy Cavalera Conspiracy néven ismét együtt alkossanak.

Mennyire számít az, ha az ember folyamatosan rossz kritikákat olvas egy zenekar albumairól? A Soulfly kapott hideget-meleget, el is vették a kedvemet attól, hogy belehallgassak bármelyik lemezbe is. Nem jó stratégia, mert az ember higgyen csak a saját fülének, de ha mindenhol rosszat olvas az éppen aktuális lemezről, egyre kevésbé érez késztetést arra, hogy megismerje a szóban forgó művet. A Cavalera Co. sem kapott túl sok elismerést, így bevallom őszintén, az utolsó olyan lemez, amelyet meghallgattam Max szereplésével, az a Sepultura Roots lemeze volt.

De most eljött a pillanat, erőt vettem magamon, és betettem a Psychosis-t. Majd egyre többször. Aztán azt mondtam magamban, hogy történt, ami történt, félre minden előítélettel, ez az album igenis jó!

Még mindig sok Sepultura rajongó van, aki visszasírja a klasszikus felállást – ami érthető is –, de ha ez nem is fog összejönni, bátran hallgassa meg a Cavalera testvérek legújabb művét, mert engem a legjobb Sepultura pillanatokra emlékeztet ez a korong, viszont mégsem nevezhető önismétlésnek. Butaság is lenne azt a korszakot egy az egyben lenyúlni, csak meríteni kell a legjobb pillanatokból, mint ahogy ezt teszik is a Cavalera fiúk. Talán a tesók is érezték, hogy most végre vissza kell találni a gyökereikhez, és egy olyan dalcsokrot kell átnyújtani a rajongóknak, amelynek hallatán mindenki elégedetten bólinthat. Persze, biztos nem minden ős-Sepultura fan fogja keblére ölelni, de megvan rá az esély, hogy sok csalódott embert visszacsábítsanak Iggorék.

Intenzív, élettel teli és harapós a Psychosis, ami nem csoda, hiszen ezek a zenei stílusok jelennek meg: thrash metal, death metal, hardcore, ipari zene. Olyan érzésem van, mintha már régóta vártam volna erre a lemezre, jólesik hallgatni a zúzást, és mondom ezt annak ellenére, hogy egy darab Soulfly dalt sem ismerek, az Inflikted albumot pedig csak egyszer pörgettem végig – azt is csak azután, hogy lement párszor a Psychosis.

Nincs lacafacázás, már ahogy az album kezdődik, az rögtön egy felturbózott úthenger támadásával egyenértékű. Az Insane-ről van szó, ami kegyetlenül odavág gyors tempójával, dinamikus riffelésével és Max durva énekével. Később azért nem csak gyors dalokat hallhatunk, de a középtempós részek, lassú kiállások is mind odapirítanak, annyira szigorúak.

Minden nóta tele van dühvel, agresszióval, frusztrációval, ez a számcímekből is egyből kiolvasható. Igaz, ez nem annyira meglepő egy Cavalera Conspiracy lemezen, mivel sosem volt jellemző az énekes/gitárosra a vidámkodás, a lagymatag dalszövegek fűzése, mert mindig is a társadalmi problémák, az emberi élet negatívumai és hasonló „nyalánkságok” képezték Max gondolatvilágának alapját, legyen szó Sepultura-ról, Soulfly-ról, vagy Cavalera lemezekről. Viszont bennük van a remény, az optimizmus, ami bizakodásra adhat okot, és ez jó.

Az album első fele többnyire a thrash/hardcore jegyében fogant, az ötödik daltól (Crom) kezdenek bekúszni az indusztriális elemek, a Hellfire egyenesen olyan, mint egy belassult Ministry, de a Judas Pariah számot egy kis Blackacidevil (Danzig) fuvallat is megérinti. Viszont mégsem érzem azt, hogy plágiumról lenne szó, de ha az is, megbocsátom a tesóknak, mert nekem nagyon tetszenek ezek a nóták, sőt, ezt a középső szakaszt érzem a legerősebbnek.

A főcímdal pedig mindentől elüt, érdekes hangulat uralja, erre mondják, hogy olyan „utaztatós”. Egy kis effektezés, samplerezés is belefért, egy picit oldja a feszültséget – bár ez sem egy könnyed nóta.

Szóval, még változatos is az album, ami további pluszpontokat von maga után. Iggor nem felejtett el dobolni, a bratyó riffel és üvölt ezerrel, Marc Rizzo pedig igen színvonalas szólókkal villog. Ráadásként egy igényes borítót is nézegethetünk, ami Sallai Péter munkája. Az év egyik kellemes meglepetése.

About Zozzie319 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*