Black Sabbath: Dehumanizer (1992)

Az ember azt gondolná, hogy amikor egy zenekar kirúgja az énekesét, onnantól – elsősorban a távozóban – harag, sértettség és dac van, valamint mindkét részről eltökéltség, hogy „vele, velük soha többet”. Az élet azonban már számtalanszor bizonyította ennek az ellenkezőjét. Akik leléptek, egyszer, de akár többször is – mint ha mi sem történt volna – visszatérnek.

És valóban: ahogy az Tony Iommi önéletrajzi könyvéből is kiderül, bár 1979-ben és három évvel később is meg kellett hozniuk egy kényszerű döntést, az idő begyógyította a sebeket, a muzsikusok értékelték a korábban együtt töltött éveket, az akkor létrehozott alkotásokat, és amikor lehetőségük adódott rá, újra színpadra álltak vagy stúdióba vonultak – konkrétan Ozzy-val és Ronnie James Dio-val. A gitáros azt írja, bármi is történt, végig barátok maradtak.

Így aztán, a Black Sabbath és két legnagyobb énekesének útjai – mint két fonat – újra és újra keresztezték egymást. 1979-ben lépett le, 1985-ben viszont – igaz, csak három szám erejéig – újra színpadra álltak vele a Live Aid gigakoncerten. Ezt megelőzően (1979-1982) és ezt követően (1991-1992) is volt egy Dio-s időszak, majd 1997-től egészen az idei búcsúig ismét Ozzy volt a csapat énekese – úgy, hogy közben létrejött a Heaven and Hell projekt (2006-2010), ismét csak Dio-val a mikrofonnál.

A fonat harmadik, legtarkább szálát pedig azok az alkalmi frontemberek alkották, akik egy (Ian Gillan, Glenn Hughes) vagy több Black Sabbath albumon tették le névjegyüket, és járultak hozzá jelenlétükkel a zenekar sokszínű életművéhez. Ezzel kapcsolatban érdekesség, hogy a második legtöbb B.S.-stúdióanyagon nem Dio (3), hanem Tony Martin (5) énekelt.

Az a Tony Martin, akivel Iommi 1990-ben egy remek B.S.-albumot készített, a Tyr-t, amelyen rajtuk kívül Cozy Powell dobos és Neil Murray basszusgitáros játszott. De hol volt Geezer Butler? Ő 1988-1989 között Ozzy turnécsapatát erősítette, az 1990-ben megjelent Just Say Ozzy koncert EP-n is az ő játéka hallható. Miután onnan lelépett, „jobb dolga nem lévén”, 1990-ben, a Sabbath a Hammersmith Odeon-beli koncertjén csatlakozott Iommi-ékhoz a színpadon, és elnyomta velük azIron Man-t és a Children of the Grave-et, ami oda vezetett, hogy Geezer visszatért a zenekar kötelékébe.

Amikor pedig egy alkalommal megnézte Dio zenekarának a koncertjét (akik akkoriban a nem annyira combos Lock Up the Wolves dalait népszerűsítették élőben), hozzájuk is beszállt egy dal, a Neon Knights erejéig, majd mondta Tony-nak, milyen jó érzés volt együtt muzsikálni Dio-val. Így aztán, amikor Iommi legközelebb találkozott az énekessel, felvetette, hogy csinálhatnának valamit közösen, ami nyilvánvalóan egy új Black Sabbath-album lenne.

Szegény Tony Martin így parkolópályára került, viszont problémát jelentett, hogy Dio és a dobos Powell ki nem állhatták egymást. A helyzetet végül egy sajnálatos baleset oldotta meg: Cozy egy lovasbalesetben eltörte a csípőjét, így nem vehetett részt az album munkálataiban. Ronnie dobosa akkoriban az ex-AC/DC ütős Simon Wright volt, de rá Iommi-ék mondtak nemet, így került a képbe ismét Vinny Appice, és jött létre ismét a Mob Rules-lemezes Sabbath-felállás.

A Dehumanizer-en, amely a csapat tizenhatodik stúdióalbuma végül egy éven keresztül dolgoztak. A legnagyobb problémát a dalszövegek okozták: Dio továbbra is a lovagos, sárkányos témákat erőltette volna, amiből azonban társai nem kértek. Így történt, hogy egy-egy dalnak többször is nekifutottak, és Geezer mind inkább előtérbe került, mint szövegíró. Sőt, riff-ötleteket is hozott, az After All-ban pedig maga is kézbe vette a hathúros hangszert.

Az album megjelenését a rajongók részéről felfokozott várakozás előzte meg. Én is sokat vártam tőle: bármennyire is tetszett elődje, a Tyr, mégiscsak ez volt az „igazi” Black Sabbath-felállás, legalábbis az egyik „igazi”. A benyomásaim azonban vegyesek: a Wales-ben rögzített anyag alapvetően jól szól, azonban a „B oldalra” némileg fellevegősödik, és egyre inkább azt érzem, hogy nem egy B.S.-, hanem egy súlyosan megdörrenő Dio-albumot hallok (amilyen aztán az énekes következő két szólóanyaga, a Strange Highways és az Angry Machines is lett).

Ronnie James Dio szobra a bulgáriai Kavarnában

A másik, hogy az olyan dalok, mint a kislemez-sláger TV Crimes, és a kissé laposabb Time Machine és Buried Alive némileg rontanak az összképen. Nekem mindenekelőtt az olyan, hagyományosabbnak nevezhető Black Sabbath-nóták jönnek be az albumról, mint a félelmetesen induló After All, az elején lomhán cammogó Letters from Earth vagy kedvencem, a több, egymást váltó témával, tempóval és ellenállhatatlan refrénnel taroló Master of Insanity.

Kellően emlékezetes a lemezt nyitó Computer God, tetszik a lírai Too Late is, az I-nak pedig jó kis lüktetése van. Iommi továbbra is meggyőzően riffel, Geezer-nek több izgalmas basszuskiállása van az anyagon, Geoff Nicholls billentyűs (R.I.P.) pedig – a szokásos módon – gyakorlatilag észrevétlenül van nagyon is jelen a dalokban.

Összességében a Dehumanizer egy jól sikerült anyag, ma is hallgatható album, egyszerre viszi tovább a klasszikus Sabbath-i hagyományokat, és jelent izgalmas színfoltot az életmű igencsak változó minőségű, Tony Martin nevével fémjelzett fejezetében.

A lemezt népszerűsítő turnéra a Sabbath olyan csapatokat kért fel előzenekarnak, mint a Testament, a Danzig, a Prong és az Exodus. Egykori énekesük, Ozzy közben bejelentette visszavonulását (nem ez volt az utolsó ilyen alkalom), és saját együttese No More Tours elnevezésű fellépéssorozatának utolsó két állomására Iommi-ékat kérte fel előzenekarnak. A gitáros igent mondott, Dio azonban nem volt hajlandó – ahogy ő fogalmazott – „egy bohócot támogatni”. Így aztán, jobb híján kilépett a csapatból, a kaliforniai Costa Mesa-ban sorra kerülő koncerteket pedig – beugróként – a Judas Priest-frontember Rob Halford mentette meg.

Rob Halford a Black Sabbath frontembereként

Ezt követően Vinny Appice is dobbantott – hová máshová, mint Dio szólózenekarába. Iommi-ék Bobby Rondinelli-t igazolták le a helyére, énekesnek pedig Tony Martint hívták vissza. Velük készült a felejthető Cross Purposes album (1994), a még inkább felejthető Forbidden-re (1995) pedig – Powell-lel és Murray-vel – újra összeállt a Tyr-es felállás.

Utóbbi két album zeneileg zsákutcának bizonyult, olyan mély gödörnek, amelyből Tony Iommi-nak csak jó egy évtized múlva sikerült kikecmeregnie, méghozzá az 1992-es sikertörténet többi szereplőjével karöltve. (A következő Black Sabbath-albumra pedig 18 évet kellett várnunk.). Történt pedig, hogy a Dehumanizer-t feljátszó kvartett tagjait 2006-ban újra egymás mellé sodorta az élet, csakhogy a Black Sabbath énekese 1997 óta újra Ozzy volt, ahogy az is igaz, hogy a tagok együttléte kizárólag a nyári Ozzfest turnékra redukálódott.

Így aztán, az Iommi-Dio-Geezer-Appice négyes a sokat ígérő Heaven & Hell nevet adta csapatának, vette nyakába a világot (hozzánk is eljutottak) és adta ki 2009-ben a The Devil You Know című – új dalokat tartalmazó – albumot. Az énekesnek sajnos ez volt a hattyúdala, hiszen 2010-ben, 68 éves korában, gyomorrákban elhunyt. A Black Sabbath tagjai viszont ezt követően kezdtek el dolgozni remekül sikerült visszatérő albumukon, az esetükben balszerencsésnek egyáltalán nem nevezhető 13-as számot viselő anyagon…

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.