White Zombie: Astro Creep: 2000 (1995)

A zenekarral való megismerkedésemet Benjoe-nak köszönhetem, tőle kaptam kölcsön a csapat La Sexorcisto című albumát, ami – bár jó album – sem akkor, sem később nem fogott meg annyira, mint az utána következő anyag, jelen cikkem tárgya, a New York-i csapat egyértelműen legjobb alkotása.

Csak most, ennek az ismertetőnek az írásakor tudatosult bennem, hogy az Astro Creep: 2000 volt a White Zombie utolsó lemeze. Mivel a frontember, Rob továbbra is aktív maradt a színtéren, általa egykori csapatának neve és létének illúziója is fennmaradt – legalábbis bennem.

Holott a zenekar csupán 1998-ig létezett. A formációt Rob Zombie (eredeti nevén Robert Cummings) és barátnője, a billentyűs hangszerekről később basszusgitárra váltó Sean Yseult alapította 1985-ben. Mint hogy az énekes nagy horrorfilm-rajongó volt, nevüket is egy ilyen alkotástól kölcsönözték: az 1932-es White Zombie című mozi érdekessége, hogy a főszereplője idegenbe szakadt hazánkfia, a talán legnevesebb „vámpír”, Lugosi Béla volt.

Már 1987-es bemutatkozó albumukon, a Soul-Crusher-en is hallhattunk különböző (horror)filmekből vett hangmintákat, amelyeket beágyaztak a dalokba. Ez aztán később is a zenekar egyik védjegye maradt. Míg ez a lemez, illetve az előtte megjelent anyagok (EP-k) a punk-ihlette noise rock jegyében fogantak, a másodikként napvilágot látott korong, az 1989-es Make Them Die Slowly már jóval heavy metal-osabb hangzású.

Harmadik lemezüket, az 1992-es La Sexorcisto-t (a teljes címe La Sexorcisto: Devil Music Volume One) már Jay „J” Yuenger gitárossal, és a Geffen Records égisze alatt vették fel. Ez az anyag (és persze a kiadó jótékony hátszele) ismertette meg őket a szélesebb nyilvánossággal, lökte be őket a mainstream-be, a Thunder Kiss ’65 pedig igazi White Zombie-slágerré, a koncertrepertoár örök darabjává vált.

1994 végén Zombie és Yseult szakítottak, albumuk viszont platina státuszba került. Ekkortájt igazolták le John Tempesta-t (aki korábban az Exodus és a Testament dobosaként is tevékenykedett), és ezzel együtt is volt a „nagy” felállás, amellyel aztán a zenekar elkészítette legütősebb albumát, az 1995 áprilisában megjelent Astro Creep: 2000-et.

A lemez teljes címe „Astro-Creep: 2000 – Songs of Love, Destruction and Other Synthetic Delusions of the Electric Head”, amivel Rob-ék állítólag a grunge bandákat akarták kifigurázni, akik lemezeiknek akkortájt egyszavas címeket adtak (Nevermind, Facelift, Ten, Badmotorfinger stb.).

Szívesen nevezném indusztriál metál lemeznek, de szerintem nem az – legalábbis nem olyan mértékben, mint a Nine Inch Nails, a Rammstein vagy a Fear Factory egyes albumai. A ritmusok ugyan gépiesen zakatolnak, de az elektronika inkább csak díszítésként van jelen. Inkább modern metálnak nevezném, erőteljes groove-os beütéssel. A 90-es évek közepén újszerű, kissé talán idegenül is csengő muzsika volt ez a klasszikus struktúrákhoz szokott fülek számára, ugyanakkor a ritmusok szinte azonnal magukkal ragadnak. Egyfajta törzsi zene ez, extázis, az acsarkodó állati ösztönök elszabadulásának szcenáriója.

Zombie-ék rátaláltak egy jó kis gitárhangzásra, amely mögött puhán-súlyosan pufog a ritmuspárna. Az album ütős hangzásának kialakításában a producer Terry Date (Pantera, Soundgarden stb.) mellett a billentyűs Charlie Clouser segített a zombiknak, aki korábban, illetve ezt követően többek között a Nine Inch Nails, a Rammstein, Marilyn Manson és a Killing Joke jó hírnevét öregbítette játékával.

Ezen a lemezen is gyakran hallunk szöveges betéteket, hangmintákat. Nincs lírázás, sem sebességhatáron túli száguldozás; a dalokban különböző középtempók, hol vontatott, hol szökellő táncos ritmusok követik egymást, több nóta végén (Electric Head, Grease Paint and Monkey Brains) pedig a csapat látványosan ütemet vált.

A megállíthatatlan hömpölygésből, mint egy szilárd pillér, elsőként az Electric Head Pt. 2 (The Ecstasy) emelkedik ki. Jó kis csapkodós tempójú, „ijesztő” nóta az I, Zombie, a csúcs azonban az ezt követő More Human than Human (a White Zombie szerintem legjobb dala): lüktet, zakatol, a gitár zsizsegésébe a női kéj elragadtatott hangjai keverednek. A gitárhang fel-le csúszkál, majd a riff-fel a dal – mint egy tank – ellentmondást nem tűrően dübörög tovább. Tánczene – zseniális muzsika.

Elektronika talán leginkább az El Phantasmo and the Chicken-Run Blast-O-Rama című dalban hallható. A Blood, Milk and Sky indiai ritmushangszerekkel indít, majd arab vonósok lépnek be, a végén pedig keleties női éneket hallunk. Egzotikus, hangulatos – ez is jó szám. A lemezvégi hidden track (The Sidewalk Ends Where The Bug Parade Begins) ez utóbbi kompozíciónak a csonváza, és egyben befejezése.

Összességében elmondható, hogy a lemez egyenletesen magas színvonalú, egyik nóta jobb (durvább), mint a másik. Az 52 perces anyag valamennyi tételét Rob Zombie jegyzi szerzőként.

A következő évben ugyan kiadtak egy remix albumot (Supersexy Swingin’ Sounds), de már ebből is sejteni lehetett, hogy a szufla kifogyóban van a zenekarból. Még megírták utolsó dalukat, a Beavis and Butt-head Do America-hoz készített Ratfinks, Suicide Tanks and Cannibal Girls-öt, majd 1998-ban a muzsikusok búcsút intettek egymásnak.

Egy 2011-es interjúban Rob így nyilatkozott a feloszlás okairól: „A siker, és ami vele jár, nem tervezhető előre. Mindenkire máshogy hat, és anélkül, hogy akár magamat, akár a többieket hibáztatnám, legyen elég annyi, hogy a White Zombie a végén már egyáltalán nem működött csapatként. Így aztán, ahelyett, hogy folytattuk és esetleg egyre rosszabb lemezeket adtunk volna ki, azt gondoltam: „Inkább a csúcson hagyjuk abba!”.

Sean Yseult

Zombie további zenei elképzeléseit már a saját neve alatt kívánta megvalósítani. Első két szólólemezén (Hellbilly Deluxe, The Sinister Urge) még John Tempesta is vele tartott, majd az ütős a továbbiakban a Powerman 5000-ben, újra a Testament-ben, a The Cult, illetve a Helmet dobcucca mögött kamatoztatta tehetségét. A bőgős hölgy, Sean Yseult pedig ezzel párhuzamosan olyan csapatokban fordult meg, mint a szörf rockot játszó The Famous Monsters, a horror-témákban utazó Rock City Morgue, illetve a The Cramps.

Ha kapásból össze kellene állítanom egy tízes listát a 90-es évek – számomra – leginkább meghatározó metálalbumaiból, az Astro Creep: 2000 mindenképpen rajta lenne. Bár első hallásra egy kissé monotonnak tűnhet, részemről megunhatatlan anyag.

Rob – már a White Zombie-s éveket követően
A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*