White Zombie: Astro Creep: 2000 (1995)

A zenekarral való megismerkedésemet Benjoe-nak köszönhetem, tőle kaptam kölcsön a csapat La Sexorcisto című albumát, ami – bár jó album – sem akkor, sem később nem fogott meg annyira, mint az utána következő anyag, jelen cikkem tárgya, a New York-i csapat egyértelműen legjobb alkotása.

Csak most, ennek az ismertetőnek az írásakor tudatosult bennem, hogy az Astro Creep: 2000 volt a White Zombie utolsó lemeze. Mivel a frontember, Rob továbbra is aktív maradt a színtéren, általa egykori csapatának neve és létének illúziója is fennmaradt – legalábbis bennem.

Holott a zenekar csupán 1998-ig létezett. A formációt Rob Zombie (eredeti nevén Robert Cummings) és barátnője, a billentyűs hangszerekről később basszusgitárra váltó Sean Yseult alapította 1985-ben. Mint hogy az énekes nagy horrorfilm-rajongó volt, nevüket is egy ilyen alkotástól kölcsönözték: az 1932-es White Zombie című mozi érdekessége, hogy a főszereplője idegenbe szakadt hazánkfia, a talán legnevesebb „vámpír”, Lugosi Béla volt.

Már 1987-es bemutatkozó albumukon, a Soul-Crusher-en is hallhattunk különböző (horror)filmekből vett hangmintákat, amelyeket beágyaztak a dalokba. Ez aztán később is a zenekar egyik védjegye maradt. Míg ez a lemez, illetve az előtte megjelent anyagok (EP-k) a punk-ihlette noise rock jegyében fogantak, a másodikként napvilágot látott korong, az 1989-es Make Them Die Slowly már jóval heavy metal-osabb hangzású.

Harmadik lemezüket, az 1992-es La Sexorcisto-t (a teljes címe La Sexorcisto: Devil Music Volume One) már Jay „J” Yuenger gitárossal, és a Geffen Records égisze alatt vették fel. Ez az anyag (és persze a kiadó jótékony hátszele) ismertette meg őket a szélesebb nyilvánossággal, lökte be őket a mainstream-be, a Thunder Kiss ’65 pedig igazi White Zombie-slágerré, a koncertrepertoár örök darabjává vált.

1994 végén Zombie és Yseult szakítottak, albumuk viszont platina státuszba került. Ekkortájt igazolták le John Tempesta-t (aki korábban az Exodus és a Testament dobosaként is tevékenykedett), és ezzel együtt is volt a „nagy” felállás, amellyel aztán a zenekar elkészítette legütősebb albumát, az 1995 áprilisában megjelent Astro Creep: 2000-et.

A lemez teljes címe „Astro-Creep: 2000 – Songs of Love, Destruction and Other Synthetic Delusions of the Electric Head”, amivel Rob-ék állítólag a grunge bandákat akarták kifigurázni, akik lemezeiknek akkortájt egyszavas címeket adtak (Nevermind, Facelift, Ten, Badmotorfinger stb.).

Szívesen nevezném indusztriál metál lemeznek, de szerintem nem az – legalábbis nem olyan mértékben, mint a Nine Inch Nails, a Rammstein vagy a Fear Factory egyes albumai. A ritmusok ugyan gépiesen zakatolnak, de az elektronika inkább csak díszítésként van jelen. Inkább modern metálnak nevezném, erőteljes groove-os beütéssel. A 90-es évek közepén újszerű, kissé talán idegenül is csengő muzsika volt ez a klasszikus struktúrákhoz szokott fülek számára, ugyanakkor a ritmusok szinte azonnal magukkal ragadnak. Egyfajta törzsi zene ez, extázis, az acsarkodó állati ösztönök elszabadulásának szcenáriója.

Zombie-ék rátaláltak egy jó kis gitárhangzásra, amely mögött puhán-súlyosan pufog a ritmuspárna. Az album ütős hangzásának kialakításában a producer Terry Date (Pantera, Soundgarden stb.) mellett a billentyűs Charlie Clouser segített a zombiknak, aki korábban, illetve ezt követően többek között a Nine Inch Nails, a Rammstein, Marilyn Manson és a Killing Joke jó hírnevét öregbítette játékával.

Ezen a lemezen is gyakran hallunk szöveges betéteket, hangmintákat. Nincs lírázás, sem sebességhatáron túli száguldozás; a dalokban különböző középtempók, hol vontatott, hol szökellő táncos ritmusok követik egymást, több nóta végén (Electric Head, Grease Paint and Monkey Brains) pedig a csapat látványosan ütemet vált.

A megállíthatatlan hömpölygésből, mint egy szilárd pillér, elsőként az Electric Head Pt. 2 (The Ecstasy) emelkedik ki. Jó kis csapkodós tempójú, „ijesztő” nóta az I, Zombie, a csúcs azonban az ezt követő More Human than Human (a White Zombie szerintem legjobb dala): lüktet, zakatol, a gitár zsizsegésébe a női kéj elragadtatott hangjai keverednek. A gitárhang fel-le csúszkál, majd a riff-fel a dal – mint egy tank – ellentmondást nem tűrően dübörög tovább. Tánczene – zseniális muzsika.

Elektronika talán leginkább az El Phantasmo and the Chicken-Run Blast-O-Rama című dalban hallható. A Blood, Milk and Sky indiai ritmushangszerekkel indít, majd arab vonósok lépnek be, a végén pedig keleties női éneket hallunk. Egzotikus, hangulatos – ez is jó szám. A lemezvégi hidden track (The Sidewalk Ends Where The Bug Parade Begins) ez utóbbi kompozíciónak a csonváza, és egyben befejezése.

Összességében elmondható, hogy a lemez egyenletesen magas színvonalú, egyik nóta jobb (durvább), mint a másik. Az 52 perces anyag valamennyi tételét Rob Zombie jegyzi szerzőként.

A következő évben ugyan kiadtak egy remix albumot (Supersexy Swingin’ Sounds), de már ebből is sejteni lehetett, hogy a szufla kifogyóban van a zenekarból. Még megírták utolsó dalukat, a Beavis and Butt-head Do America-hoz készített Ratfinks, Suicide Tanks and Cannibal Girls-öt, majd 1998-ban a muzsikusok búcsút intettek egymásnak.

Egy 2011-es interjúban Rob így nyilatkozott a feloszlás okairól: „A siker, és ami vele jár, nem tervezhető előre. Mindenkire máshogy hat, és anélkül, hogy akár magamat, akár a többieket hibáztatnám, legyen elég annyi, hogy a White Zombie a végén már egyáltalán nem működött csapatként. Így aztán, ahelyett, hogy folytattuk és esetleg egyre rosszabb lemezeket adtunk volna ki, azt gondoltam: „Inkább a csúcson hagyjuk abba!”.

Sean Yseult

Zombie további zenei elképzeléseit már a saját neve alatt kívánta megvalósítani. Első két szólólemezén (Hellbilly Deluxe, The Sinister Urge) még John Tempesta is vele tartott, majd az ütős a továbbiakban a Powerman 5000-ben, újra a Testament-ben, a The Cult, illetve a Helmet dobcucca mögött kamatoztatta tehetségét. A bőgős hölgy, Sean Yseult pedig ezzel párhuzamosan olyan csapatokban fordult meg, mint a szörf rockot játszó The Famous Monsters, a horror-témákban utazó Rock City Morgue, illetve a The Cramps.

Ha kapásból össze kellene állítanom egy tízes listát a 90-es évek – számomra – leginkább meghatározó metálalbumaiból, az Astro Creep: 2000 mindenképpen rajta lenne. Bár első hallásra egy kissé monotonnak tűnhet, részemről megunhatatlan anyag.

Rob – már a White Zombie-s éveket követően
About Coly839 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*