VUUR: In This Moment We Are Free – Cities (2017)

Körülbelül a The Gentle Storm projekt 2015-ös The Diary című albumát hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy a heavy metal világában nekem bizony Anneke van Giersbergen a kedvenc énekesnőm. Tetszett, amit (a 2000-es if_then_else-zel bezárólag) a The Gathering-ben csinált; nagyon bejöttek Ayreon-os vendégszereplései; szólóalbumai közül viszont volt, ami elnyerte a tetszésemet és volt, ami kevésbé. Ez utóbbiakon általában már túl lágy volt számomra, éppen ezért villanyozódtam fel a hírre, miszerint Hollandia dalos pacsirtája soron következő lemezén végre keményebb húrokat kíván pengetni.

Így is történt: Arjen Lucassen-től „kölcsönkérte” Ed Warby dobost (Hail of Bullets, ex-Gorefest), az Ayreon projekt atyjának állandó alkotótársát; a felállás pedig három további honfitárssal, Jord Otto (My Propane, ex-Revamp) és Ferry Duijsens gitárosokkal (akivel Anneke már a szólócsapatában is játszott együtt), valamint Johan van Stratum basszusgitárossal (Stream of Passion) vált teljessé. Az együttes a (tűz)keresztségben a VUUR nevet kapta, szigorúan nagybetűkkel írva, ugyanis korábban már létezett egy másik ilyen nevű zenekar (belgák, hardcore-ban utaztak és körülbelül egy évtizeddel ezelőtt jelentek meg lemezeik).

A „vuur” hollandul tüzet jelent, de szenvedélyként, energiaként is fordíthatjuk. Ez a szó szimbolizálja Anneke metálos énjét, miközben a másik „felével” továbbra is akusztikus nótákat játszik. És hogy milyen zenét is rejt a csapat bemutatkozó albuma? (Mert hogy az énekesnő szerint ez esetben nem egy projektről, hanem igazi zenekarról beszélhetünk.) El tudom képzelni, hogy ha a The Gathering megmarad a Mandylion és a Nighttime Birds albumok által kijelölt rockosabb vonalon, Anneke pedig a The Gathering-ben, akkor a csapat ma valami ilyesmi muzsikát játszana.

A lemez zenei világa Anneke 2013-as, Drive című albumával is mutat rokonságot, amelynek jó néhány dala az énekesnő előző szólóanyagaihoz képest jóval rockosabban dörrent meg. És persze a The Gentle Storm-lemezzel való párhuzam is kínálkozik: és nem csak azért, mert mindkettő utaztatja a hallgatót, és mert a Vuur öt tagjából négy azon a lemezen is megcsillogtatta képességeit, hanem mindenekelőtt dallamosság tekintetében, hozzátéve, hogy az In This Moment…-ről hiányoznak a folkos elemek, viszont zeneileg, hangulatilag sötétebb anyag a The Diary-nál.

Anneke van Giersbergen

Nem mintha a dalhosszok lennének a fokmérői (az album kompozícióinak több mint a fele 6 percnél hosszabb szerzemény), de az In This Moment…-en a progresszivitás is tetten érhető. És bármilyen meghökkentő (számomra mindenképpen), Anneke hangképzésében nem egyszer a The Cranberries énekesnője, Dolores O’Riordan stílusa köszön vissza.

A lemez dalai egy-egy város képét villantják fel, és ennek apropóján a szabadság gondolatkörét járják körül. „Megérkezve egy metropoliszba, könnyen úgy érezheted, hogy minden, ami körülvesz, rád zúdul és megsemmisít – fejtette ki ezzel kapcsolatos gondolatait az énekesnő. – Ugyanakkor egy nagyvárosban bizonyos szempontból jó érzés idegennek, kívülállónak lenni; ez engem a szabadság érzésével tölt el.”

És valóban, szinte valamennyi nótában elhangzik a lemez (fő)címe: „E pillanatban szabadok vagyunk” – ami azt a szomorú konklúziót is magában hordozza, hogy egyébként, a hétköznapi életünkben nem vagyunk azok.

Szokás szerint említenék néhány – számomra – negatívumot és pozitívumot az anyaggal kapcsolatban. Első hallgatásra ugyanaz az érzésem volt, mint a Sons of Apollo lemez kapcsán: hogy az ének és a zene nem illik össze. Anneke finom hangja nem olvadt bele a zúzós hangzás konglomerátumába. Aztán persze megszoktam az új íz-kombinációt, egyes daloknál (Freedom – Rio) pedig egyáltalán nem merült fel bennem ez a probléma.

A másik gondom (még most, többedik hallgatás után is) az igazán emlékezetes dalok hiánya. Az In This Moment…-en messze nincs akkora sláger (számomra), mint például a Myrkur új albumán. Ahogy utóbbiról van abszolút favoritom, erről a lemezről egyetlen szerzemény sem kerül fel nálam a legjobb nóták 2017-es toplistájára. Talán még leginkább a The Fire – San Francisco, a Sail Away – Santiago és a már említett Freedom – Rio szállhatna versenybe e pozíciók valamelyikéért. Pedig ez az anyag alapvetően jobban bejön, mint a Mareridt.

A harmadik szálka a szememben a semmilyen gitárhangzás: dörzsöl, de nem hasít, nem harap. A szólók jók, de az alap engem leginkább modern metál csapatok produkcióira emlékeztet.

Ami mindenképpen az anyag számlájára írandó, az a koncepció és a profi kivitelezés, valamint Anneke sokszínű éneke (de hát ezt megszokhattuk tőle). Nagyon bírom, amikor úgy rendesen kiereszti a hangját (The Fire – San Francisco, Days Go By – London). Azt is nagyra értékelem, hogy a Föld különböző pontjain járva Anneke/a VUUR nem próbál „folklorizálni”, keleties vagy latin dallamokat beépíteni a zenébe, illetve ilyen hangszereket használni. Nem a városokat mutatja meg, hanem az azokban bolyongó európai utas lelkivilágát.

Gyorsan végigszaladva az anyagon, a lemezt nyitó My Champion – Berlin sajnos nem annyira jó nóta, mint amennyire hosszú, és a másodikként elhangzó Time – Rotterdam-ról is ugyanez mondható el. Lehet, hogy egy bizonyos elgondolás alapján követik egymást a szerzemények, a dramaturgia viszont azt kívánná, hogy egy lendületes, jó értelemben vett slágeres húzódallal kezdődjön a lemez.

A The Martyr And The Saint – Beirut-nál mondtam azt először, hogy „na végre”: van emlékezetes dallam, van szárnyalás, a dal lassú középtempóból gyorsul fel, a gitárszóló pedig progresszív metál anyagokat idéz.

Anneke talán a The Fire – San Francisco-ban énekel a legnagyobbat, és itt halljuk a legizgalmasabb tempóváltást is; mindezektől számomra jelenleg ez a lemez legjobb dala – a már említett The Cranberries-es dallamhajlításokkal együtt is.

Hasonlóan jó a folytatás is: az alapvetően kellemes hangulatú Freedom – Rio a végére már-már katartikus mértékben felgyorsul. A Sail Away – Santiago pedig talán az anyag leginkább slágeresélyes nótája: kerek egész, hangsúlyos refrénnel. Miközben hallgattam, az is eszembe jutott, Anneke többször énekelt már duettet az ugyancsak holland Within Temptation énekesnőjével, Sharon del Adel-lal, és ha valami, hát ez a dal tökéletesen alkalmas lehet egy ilyen kooperációra.

A Save Me – Istambul-ban ismét jó kis dallamokat hallunk, az albumot záró Reunite! – Paris pedig egy emelkedett hangulatú, már-már himnikus lírai szerzemény.

Lassan adja oda magát az anyag, de mostanra egyre több szám tetszik róla, úgyhogy kíváncsi vagyok a folytatásra.

A VUUR már a nyár folyamán elkezdett koncertezni, november 9. és december 3. között az Epica előzenekaraként turnéznak Európában, decemberben pedig a Scar Symmetry-vel közösen nyomnak le egy rövid fellépéssorozatot.

A szerző: Coly795 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*