Ozzy Osbourne: The Ultimate Concert (Los Angeles, 1987. január 31.)

Köztudott, hogy Ozzy Osbourne – életvitelét tekintve – a ’80-as évek közepére jutott el az abszolút mélypontra. Véleményem szerint ebben legfőképpen Randy Rhoads tragikus halála játszotta a főszerepet, amelyet a Madman a mai napig nem volt képes feldolgozni.

Töménytelen mennyiségű alkohol- és kokainfogyasztás ide, Betty Ford klinika oda, az biztos, hogy a Blizzard of Ozz megjelenésétől kezdve diadalmentbe kezdett a mester. Kétségtelen, Randy Rhoads halálával betölt(het)etlen űrt hagyott maga után, Ozzy-nak pedig alaposan fel volt adva a lecke, hogy ki legyen az újabb gitáros. Ahogy azt manapság már tudjuk, végül az a Jake E. Lee került a csapatba, aki korábban a Ratt-ben, majd a Rough Cutt-ban játszott (Ozzy első körben állítólag George Lynch-et választotta). A gitárosnak ugyan komoly nyomás nehezed(het)ett a vállára, azonban a Bark at the Moon-on letette a névjegyét, nagyban hozzájárulva a lemez klasszikus voltához.

Ez azonban még mindig csak az út eleje volt, hiszen a legnagyobb sikert – kereskedelmileg – 1986-ban, a The Ultimate Sin-nel könyvelte el Ozzy. A világszerte eladott kétmilliós példányszámot nem kell megmagyarázni, az énekes szupersztárrá avanzsált, népszerűsége jóval túlnőtt a Black Sabbath soraiban eltöltött évekhez viszonyítva. Egy 20 állomásos brit, egy kétkörös amerikai (az elsőben a Metallica, a másodikban a Queensryche volt az előzenekar), egy hat helyszínt érintő japán turné (a tokiói NHK Hall-ban kétszer léptek fel), illetve négy Monsters of Rock buli keretén belül került sor a lemez népszerűsítésére.

Ahhoz képest, hogy a Madman akkoriban úgy össze volt csúszva, mint egy nyugágy, a felvételen ebből semmi nem hallatszik; parádés műsort vezényelt le mintegy 70-80 percben. A 13 dalt felvonultató koncert majdnem felét értelemszerűen a The Ultimate Sin album szerzeményei, a Never Know Why, a Shot in the Dark, a Killer of Giants (egy Jake E. Lee-szólóval megspékelve) a Thank God for the Bomb, a Secret Loser (ebben a tételben Randy Castillo ad elő egy dobszólót) teszik ki (számomra érthetetlen módon a címadó darab nem hangzik el), mégpedig olyan klasszikusok társaságában, mint a Bark at the Moon, az I Don’t Know vagy a Flying High Again.

Természetesen a korai Black Sabbath-nóták is Ozzy repertoárjának a szerves részét képezik/képezték, így a koncert végén az Iron Man és a Paranoid (közéjük ékelve a Crazy Train) is felcsendül. Kiváló hangulat, kiváló hangzás jellemzi az anyagot, a pályája csúcsán lévő Ozzy-t örökítette meg a felvétel. Hozzátartozik azonban a szomorú igazsághoz, hogy a turné végéhez közeledve a zenészek hangulata minden volt, csak rózsás nem, és minthogy Ozzy személyes, valamint jogi vitákba keveredett társaival, a korongot tulajdonképpen parkolópályára tette. Ez annyit jelentett, hogy későbbi koncertjein/turnéin egy nóta sem hangzott el a lemezről, a 2002-ben újrakiadott Ozzy-albumok közül a The Ultimate Sin volt az egyetlen, amelyik kimaradt a szórásból, és a Madman csak hét évvel ezelőtt, a Scream turnén rehabilitálta a mesterművet.

Számomra etalon, hibátlan az énekes komplett pályafutása, diszkográfiája, ugyanakkor habozás nélkül választom a The Ultimate Sin-t kedvenc Ozzy-kiadványomnak. Jake E. Lee, Phil Soussan basszusgitáros, Randy Castillo dobos, illetve Mike Moran billentyűs (a turnén már John Sinclair játszott helyette) egy, az első hangtól az utolsóig időtálló klasszikust alkotott meg. Ami engem illet, a mester a későbbiekben ezt már nem is tudta felülmúlni.

 

A szerző: Dávid László475 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*