My Dying Bride: The Dreadful Hours (2001)

Ha csak egyetlenegy My Dying Bride albumot tarthatnál meg a gyűjteményedből, melyik lenne az? Tudom, ez egy megválaszolhatatlan, aljas kérdés, mert hát munkásságuk harminc éve alatt jobbnál jobb lemezeket adtak ki, és egyikre sem lehet azt mondani, hogy gyenge vagy értéktelen lenne, ki-ki kedve és pillanatnyi lelkiállapota függvényében szemezgethet a gazdag termésből.

Saját felvetésem engem is majdnem sarokba szorított, de aztán rájöttem, hogy nem az észérvek mentén kell ezt a választ megfogalmazni, hanem egyszerűen csak rá kell bökni arra a CD-re, amelyiket a legtöbbször hallgattam tőlük, akár munka közben, kreativitást növelő doppingszerként, akár esti séták aláfestő zenéjeként, vagy csak azért, mert szükségem volt egy olyan valamire, ami nagyobb, erősebb, időt állóbb bárminél, mint ami körülöttem zajlik.

Az MDB soha nem volt egy átlagos, könnyen definiálható jelenség. Az első lemezeiktől kezdve következetesen alakították és finomították saját stílusukat, egy percre sem kötöttek semmiféle megalázó alkut a gyors, de tünékeny siker reményében. A rájuk leginkább jellemző doom zene kereteibe is csak töredékesen illeszthetők bele, valószínűleg nem is akartak belesimulni soha. A kezdeti albumaik zabolátlanabb elemei lassan ritkultak, és olykor el is tűntek, de csak azért, hogy helyet adjanak mindannak az elegáns melankóliának, ami mára az MDB zenéjének esszenciája.

Az 1998-ban megjelent, enigmatikus című 34,788%…Complete lemez – mint utólag bebizonyosodott – csak látszólag okozott alig érzékelhető törést az addig feltartóztathatatlan zenei fejlődésben, és nemhogy megfeneklést és elszürkülést ígért volna a jövőre nézve (mint azt első benyomásként anno sokan vélelmezték), hanem inkább csak egy visszafojtott lélegzetvétel volt; mondhatni, a későbbi albumokra való ráfordulás első kísérlete, nekifutás, afféle előkészítése a későbbi, igazán nagy dobásoknak.

Egy évre rá már fel is ragyogott a fény a világ végén, és nyilvánvalóvá vált, hogy a The Light at the End of the World című lemezük úgy lett folytatása az addigi MDB életműnek, hogy egyszersmind egy hosszú fejlődési folyamat betetőzéseként újra is definiálta azt. A zene konstrukciója és átgondoltsága letisztultabb és kifinomultabb formát öltött, mint annak előtte volt, és kétséget sem hagyott afelől, hogy Aaron Stainthorpe és csapata nemhogy ellőtte volna addigra minden munícióját, hanem éppen ellenkezőleg, csak újra táraztak és új lendületet vettek.

A pályájuk kezdetén még bennük munkáló fiatalos lendület egy érett férfi határozott tempójává változott. Lemezről lemezre vált egyre felismerhetőbbé a csak rájuk jellemző alaphangulat: a szomorúsággal egybekötött teátrális fennköltség érzete. A The Dreadful Hours ennek a szintlépésnek a megkérdőjelezhetetlen bizonyítékaként látott napvilágot 2001-ben. Minden addigi albumuk jóságát ötvözte a Complete-korszak modernizációs kísérletével, úgy, hogy senki sem érezhette magát becsapva vagy megrövidítve. Úgy ragozta tovább a múltat, hogy közben egy kreatív jövő alapjait rakta le.

Önmagán túlmutató zenei varázslat a The Dreadful Hours. Menny és pokol szövetsége. Kárhozat és megtisztulás kibogozhatatlan szövevénye. Erő és gyengédség, szeretet és gyűlölet, káprázat és rögvalóság esszenciája. Még a dalok közötti csend is fontos eleme az összképnek: nem kitöltetlen hézag választja el egymástól a számokat, hanem lecsengés és felvezetés néma mozdulatlansága fűzi egybe a hetven percen át sorjázó nyolc tétel egyenként is átlagosan nyolc-tíz perceit.

Hogyan is lehetne szavakkal jellemezni az MDB zenéjét? A bánat és a melankólia irdatlan tömbjeiből emelt elegáns katedrális, amely hajlamos súlytalanná válni, majd elemelkedni a földtől és eltűnni az esőfelhők szürke gomolyagjai közt? Valami ilyesmi. Az MDB leginkább a romantika zavaros vizeibe meríti hálóját; Poe, Caspar Friedrich, Mary Shelley örökségének zenei megfelelőjét alkotja meg a felszínre hozott álom- és rémálom-töredékekből, amelyeket az immár istenétől megfosztott világba a szellemeket és angyalokat visszasíró nagy elődök álmodtak.

Harminc éve járják a saját útjukat, és ezt az utat ők maguk kövezték ki saját maguknak (és persze nekünk) reményvesztettséget árasztó tételekkel, amelyeken mégis átszüremlik valami fény, a remény halvány sugara, amely tünékeny, de folyton előrevisz, vagy inkább vánszorog, hogy belekormányozzon egy következő, senki által nem óhajtott, de mindenkiben ott munkáló, tanító jellegű fájdalomba. A holló és Frankenstein teremtményének árnyékai vonják fekete keretbe az MDB lemezeit, ahogy a holló mondaná: soha már… soha már…

Nehéz lenne az album tételeit külön-külön mikroszkóp alatt vizsgálni, mert egységbe forrnak, egyetlen hatalmas tömböt alkotnak, ráaadásul e sorok írója is előszeretettel gondolkodik teljes lemezekben; hosszú távú meggyőzőerőt keres, ami egy-egy szám alapján nem biztos, hogy kitapintható, és még ha igen is, akkor sincs rá garancia, hogy egy album hatvan percén keresztül érzékelhető. Az MDB hasonló megközelítéssel dolgozhat, mert zenei szövetük egyik irányba sem türemkedik ki feltűnően; homogén és megbízhatóan színvonalas életmű áll mögöttük, sem sláger, sem fiaskó nem tudta még eddig bepiszkolni a haldokló mennyasszony fátylát.

A lemez minden pillanata emlékezetes. A legmaradandóbb benyomás talán a Le Figlie della tempesta végighallgatása után marad bennünk, mivel ez talán minden idők egyik legszebb „szerelmes” száma: fájdalmas és vágyakozó, de nem megy le kutyába, nem csúszik-mászik az elérhetetlen vágyak beteljesülése felé vezető nyálkás úton, hanem lélekben lesújtottan, de méltósággal, szálfaegyenesen állja végig a tíz percet.

A dalok felépítése ravaszul egyszerű, és kiismerhetetlenül átlátható. Apró ötletekkel oldják az egyhangúságot, mintha mindig ugyanazt játszanák, de mindig kicsit másképpen. A számottevő lassúság nem fullad unalomba, nem hagyják, hogy a doom jelző rájuk kövesedjen, és akadályozza őket a mozgásban. Az énekes Aaron-ról sok helyütt mint költőről tesznek említést, és ez valahol igaz is. Edgar Allan Poe életérzésének hiteles közvetítője ő a modern kor embere felé.

Amikor az ember a The Dreadful Hours-t hallgatja, földre szállt félistennek érzi magát, aki a középkori katolicizmus romjain átgázolva, a szivárvány boltívén állva perlekedik az elmúlás démonaival, és fogcsikorgató belenyugvással, dühödt elcsendesedéssel, a pokol kapujának kulcsaival próbálja a mennyország bejáratát kinyitni. Ebből adódóan a zenéjük is hajlamos a színpadias pózokból teátrális dimenziókat nyitni, de nekik ez valahogy még jól is áll. Aaron a koncerteken saját zenéjüktől porig sújtottan szenved, és az ember hajlamos róla elhinni, hogy hitelesek az érzelmei. Nagy súlyt cipel a hátán, amiből egy keveset te is magadra vállalsz, ha végighallgatod a The Dreadful Hours-t.

A szerző: Bársony Péter21 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*