Mötley Crüe: Shout at the Devil (1983)

Már több írásomban is kifejtettem, hogy a ’80-as években a Los Angeles-i metal világot a glam kontra thrash bandák rivalizálása határozta meg. Valahol izgalmas is volt a dolog, mert nem akadt még egy olyan amerikai metal színtér, amelynek „felhozatala” ilyen erős kontrasztot mutatott akkoriban. Esetleg a New York-i thrash vs. hardcore ellentét vehető a Los Angeles-i jelenséggel egy kalap alá, azonban a keleti parton a két tábor idővel megbékélt egymással.

Előzmények: A Girls Girls Girls jubileumi ismertetőjénél már leírtam, de ehelyütt újfent megismételném. A zenekart 1981. január 17-én alapította Frank Carlton Serafino Feranna Jr. basszusgitáros (Nikki Sixx-ként ismertük meg) Thomas Lee Bass dobossal (a későbbiekben szimplán Tommy Lee), illetve Greg Leon énekes/gitárossal, azonban utóbbi nem sokkal később úgy döntött, hogy nem folytatja velük tovább a zenélést. Ekkor Nikki a The Recycler-ben feladott egy hirdetést „zajos, durva, agresszív gitáros kerestetik” mottóval, amelyre Robert Alan Deal (alias Mick Mars) jelentkezett, és akit meghallgatása után azonnal be is vettek a csapatba.

Habár ekkoriban egy O’ Dean névre hallgató énekest próbáltak ki, Tommy Lee a Charter Oak-i (Corvina, Kalifornia) középiskolai éveiből ismerte Vincent Neil Whartont (röviden Vince Neil), mivel már mindketten játszottak különböző garázs-formációkban, majd miután látták Neil-t a nyugat-hollywoodi Starwood klubban, a Rock Candy nevű csapat élén, Mars javasolta a többieknek, hogy Vince csatlakozzon hozzájuk. A gitáros így próbálta beajánlani az énekest: „Nem érdekel, hogy tud-e énekelni. Nem érdekel, hogy tud-e bármit. Ahogyan beindította a közönséget – nekünk ez a fickó kell!”. Vince először nemet mondott az ajánlatra, de amikor a Rock Candy tagjai egyéb projektekkel kezdtek el foglalkozni, Neil már alig várta, hogy valami új dologba kezdhessen, és amikor Tommy Lee könyörögve lehívta egy utolsó próbára, az énekes rábólintott, így április 1-jén a zenekar tagja lett.

Érdekes körülmények között született meg a csapat neve, ugyanis Sixx a karácsonyra gondolt, de kollégái nem voltak fogékonyak az ötletére, majd miután egy megfelelő nevet próbáltak kiokoskodni, Marsnak beugrott egy eset, ami akkor történt, amikor a White Horse-ban játszott, ugyanis az egyik zenekartag nevezte saját magukat „tarkabarkának látszó bagázs”-nak (a motley looking crew). A gitáros emlékezett a kifejezésre, amit Mottley Cru-ra változtatott. Miután a betűzést némiképp megvariálták, a Mötley Crüe-re tették le voksukat, a stilisztikai döntés pedig Neil érdeme, állítólag ő tette a pontokat (az umlaut-okat) a magánhangzókra, amit a Löwenbrau sör ihletett, ugyanis ez volt akkoriban a muzsikusok kedvenc itala.

Az is ide kívánkozik, hogy ugyan mindegyikőjük rendelkezett némi zenészi tapasztalattal, kétségtelen, hogy a legrutinosabb Nikki Sixx volt, aki a London és a Sister nevű bandák révén már belekóstolt a Los Angeles-i klubéletbe. Semmit sem bízva a véletlenre kezdték el demóikat rögzíteni; saját kiadójukon (Leathür Records) keresztül jelentették meg a Stick to Your Guns/Toast of the Town single-t, de a nagy dobás, amelyre egy csapásra mindenki felfigyelt, a szintén saját gondozásban, 1981. november 10-én kiadott, 20 ezer példányban elkelt Too Fast for Love debütalbum volt (amelynek munkálatai októberben, a Los Angeles-i Hit City West stúdióban folytak).

A zenekar a Los Angeles-i klubok szenzációjává vált, menedzserként Allan Coffman, illetve asszisztense, Eric Greif (producer, hangmérnök, később ügyvéd, a szórakoztatóiparban bennfentes) sorakoztak fel mögéjük (bár 1983-ban, ugyanebben a funkcióban már Doug Thaler és Doc McGhee tűntek fel), akik összehoztak számukra egy szerződést az Elektra-val, a kiadó pedig 1982. augusztus 20-án, hivatalos, normális terjesztéssel is piacra dobta a lemezt.

Az már a Crüesing Through Canada turnén (1982) világossá vált, hogy a négy tag a heavy metal/rock ’n’ roll színtér fenegyereke, a java azonban még csak ezután jött. És nem feltétlenül a legendás US Metal fesztivál (San Bernardino, 1983. május 29.) heavy metal napjára gondolok.

Felvételek: A munkálatok 1983. április-július között zajlottak a hollywoodi Cherokee stúdióban, Tom Werman producer felügyelete mellett.

Dalok, végeredmény: Azzal kezdem, hogy kevés olyan hibátlan album létezik a metal világában, mint ez a hat másodperc híján 33 perces alkotás. Noha az utolsóként elhangzó Danger-t megspórolhatták volna, ennyi év elteltével ebbe már felesleges belekötni, ugyanis a többi szerzemény telitalálat. Feszesebbek, keményebbek lettek a Too Fast for Love-nál, változtattak a kinézetükön, image-ükön, és ekkor került képbe náluk az okkultizmus is. Mind a lemez címe, mind a pentagram használata rengeteg vitát váltott ki, főleg, miután keresztény és konzervatív csoportok azt állították, hogy a zenekar arra biztatja a hallgatókat, hogy imádják a Sátánt.

Az eredetileg Shout with the Devil címet akkor változtatták Shout at the Devil-re, amikor az A&R-es Tom Zutaut látogatást tett a basszusgitárosnál: „Esküszöm, hogy egyszer a saját szememmel láttam, amint az asztalról felemelkedik egy kés meg egy villa, és közvetlenül a fejem fölött a mennyezetbe fúródik. Mindenki azt gondol, amit akar, de biztos vagyok benne, hogy Nikki véletlenül kapcsolatba került valami nagyon gonosz dologgal. Olyasmivel, ami sokkal erősebb volt annál, hogy irányítani tudja, és nem sokon múlott, hogy nem tett komolyabb kárt benne. Erre aztán ő is rájöhetett, mert végül úgy döntött, Shout at the Devil-re változtatja a lemezcímet.”

Nikki Sixx

A címadó darab, a Looks That Kill, az energikus, húzós, gyors riffekre épülő Red Hot vagy a Knock ’em Dead, Kid fogós dallamai, refrénjei kirobbanthatatlanul fészkelik be magukat az ember hallójárataiba, mentesek mindenféle felesleges sallangtól, ahogy a korong többi szerzeménye is. Még a God Bless the Children of the Beast-et követő Beatles-feldolgozás, a Helter Skelter sem lóg ki a sorból, ugyanis kiválóan alakították a saját képükre, abszolút belesimul, passzol az összképbe.

Véleményem szerint pályatársaikhoz képest (pl. George Lynch, a Piper/Holmes páros, Black Lawless) talán limitáltabb képességekkel rendelkeztek (mondjuk, Tommy Lee-t a szakma egyik legjobb dobosának tartom), Nikki Sixx személyében egy olyan főnök, dalszerző volt a zenekarban, aki tulajdonképpen egymaga tette szupersztárrá a Mötley Crüe-t. Ez még akkor is igaz, ha a sajtó azokban az időkben a Mötley Crüe és a Ratt közötti versenyről, rivalizálásról cikkezett, és bár a Ratt is komoly magasságokba emelkedett a tengerentúlon, azért az ő lemezeik (a korai munkáikra gondolok) nem voltak egy ligában a Shout at the Devil-lel.

A végeredményre a lüktető, súlyos hangzás teszi fel a koronát, a lemez megszólalása köröket ver a debütáló műre. Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy a korong négy hónap alatt vált platinalemezzé, amihez a Shout at the Devil, a Looks That Kill és a Too Young to Fall in Love kislemezek is hathatós segítséget nyújtottak.

Cél: A metal világának legelvetemültebb zenekarává válni. Sikeresen oldották meg a feladatot.

Koncertek: 1983. november 11-én indultak útnak a lemezt népszerűsíteni, majd 1984. január 10-én becsatlakoztak Ozzy Bark at the Moon turnéjára, június 18-án pedig, első ízben átrepülve Európába, a Monsters of Rock-on játszottak, valamint az Iron Maiden World Slavery körútjának lettek az előzenekara.

Folytatás: Noha a Dr. Feelgood idejére tisztultak csak meg, és kapaszkodtak vissza a csúcsra, mind a mai napig tartom azt a véleményemet, hogy a Shout at the Devil-lel ellőtték az összes puskaporukat. Legyünk őszinték, a későbbiekben már nem tudtak eme korong közelébe érni.

Hatás, konklúzió: Ha az extrém metal területén mozgó, alkotó zenészek nyilatkoznak úgy, hogy hatott rájuk a korai Mötley Crüe, ahhoz nem szükséges külön kommentárt fűzni. Tulajdonképpen ezzel az egy albummal alapozták meg félelmetes hírnevüket, és váltak a ’80-as évek egyik meghatározó csapatává. Maximálisan ott lenne a helyük a Rock and Roll Hall of Fame-ben.

A szerző: Dávid László485 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*