Kiss: Love Gun (1977)

Mielőtt rátérnék a lemez, valamint a zenekar sikereinek taglalására, engedjétek meg, hogy megosszam veletek az emlékeimet arról, hogyan kedveltem meg a Kisst. A régi Kisst.

Általános iskolásként, kezdő metalosként egy ismerősöm révén a Crazy Nights, illetve unokatestvéremnek köszönhetően a Dynasty voltak gyűjteményemben az első Kiss-korongok. Noha a maszkos „palik” megfogtak, lenyűgöztek, maga a muzsika nem hagyott bennem mély nyomot, valahogy elsiklott mellettem. Aztán jött a God Gave Rock and Roll to You, egy best of CD, és akkor, már szombathelyi, főiskolai éveim alatt (a 2000-es évek közepén) valahogy beütött a dolog.

Történt, hogy egy kurzus után, Zalaegerszeg érintésével tartottam hazafelé Keszthelyre, és beugrottam a megyeszékhelyen akkor még működő Metal Patkányba, ahol potom összegekért – igaz, használt állapotban – megláttam a Kiss-sort a Love Gun-ig bezárólag (addigra az Alive! és Alive II anyagokat – ez utóbbit kazettán – anyagokat már birtokoltam). Egy ilyen bizniszt nem lehetett kihagyni, úgyhogy azonmód megvettem mind a hat hanghordozót. Amennyiben nem tévedek, sorrendben haladtam ameghallgatásukkal, és ezzel egy időben be is hálózott, magába szippantott a muzsika. Hamar kiderítettem, hogy a korai Kiss két megkerülhetetlen remekműve a Destroyer, illetve a Love Gun. Kétségtelen, hogy a ’70-es évek közepén az együttes világszerte szupersztárnak számított, azonban a sikerekig vezető út minden volt, csak nem sétagalopp.

Az előzményekbe nem megyek mélyebben bele, hiszen mire a klasszikus tagság létrejött, már mindnyájuknak volt zenei múltja, előélete – még ha azt nem is lehet meghatározónak nevezni. A lényeg, hogy 1973-ban, New Yorkban „fújta össze a szél” Stanley Harvey Eisen gitáros/énekest (Paul Stanley – The Starchild), Chaim Weitz basszusgitáros/énekest (Gene Simmons – The Demon), George Peter John Criscuola dobost (Pete Criss – The Catman) és Paul Daniel Frehley gitárost (Ace Frehley – Space Ace).

A csapat jellegzetes rúnákkal díszített logóját, amely nagymértékű hasonlóságot mutat(ott) a Németországban illegálisnak minősülő náci SS-szimbólummal, Ace Frehley tervezte. Ezért, a viták elkerülése végett Németországban, 1979 óta egy módosított változatban szerepel az albumokon az együttes logója. Azonban nemcsak a logó, hanem maga a zenekar neve is sokakban megütközést keltett, pletykák kezdtek keringeni arról, hogy a KISS kifejezés egy titkos mozaikszó, olyan kifejezések rövidítése, mint a Knights in Satan’s Service és a Kids in Satan’s Service, ám később bebizonyosodott, hogy ezek a feltételezések hamisak.

1973. június 17-23. között vonultak be az Electric Lady stúdióba, hogy rögzítsék első demójukat, amelynek producere az az Eddie Kramer lett, aki korábban olyan sztárok mellett vált elismert szakemberré, mint Jimi Hendrix vagy a Led Zeppelin, de ő dolgozott az Anthrax Among the Living-jén is. A demó, illetve az 1973 nyarán adott koncertjeik révén az együttesre felfigyelt Bill Aucoin menedzser, és felajánlotta a csapatnak, hogy elvállalja a menedzselésüket, de a KISS először visszautasította az ajánlatot. Aucoin erre megfenyegette a zenekart, hogy sosem fognak lemezszerződést kapni, mire Simmons-ék végül elfogadták őt menedzsernek (Aucoin végül 1982-ig intézte a zenekar ügyeit), cserébe két héten belül lemezszerződéshez kellett juttatnia őket.

A menedzser felvette a kapcsolatot a Buddah Records-nál dolgozó Neil Bogart-tal, aki éppen egy saját kiadó megalapítását tervezte. Az együttes első demója elnyerte a tetszését, ezért elsőként a KISS-t szerződtette le Emerald City Records névre keresztelt kiadójához, a négy lemezre szóló szerződést azonban csak 1973. november 1-jén írták alá az akkor már Casablanca Records néven működő céggel.

Akkor még semmi jel nem mutatott arra, hogy 1977-re az egyik legnagyobb, a rock/metal színtérre egyik legnagyobb hatást kifejtő zenekarrá avanzsálnak, ugyanis első három lemezük csupán mérsékelt siker aratott, és a Casablanca anyagi helyzetének alakulását tekintve is úgy tűnt, hogy megbuknak, mint Rottenbiller.

A slamasztikából az Alive! (1975), majd a Destroyer (1976) album húzta ki őket; a banda elkapta a fonalat, amit mi sem jelez jobban, mint hogy a szintén ’76-os Rock And Roll Over (november 11.) megjelenését követően hét hónappal, 1977. június 30-án piacra dobta hatodik alkotását, a Record Plant stúdióban rögzített, Eddie Kramer producelte Love Gun-t. (Érdemes megjegyezni, miként nyilatkozott Gene Simmons az Alive! megjelenése előtt: „Az Alive! előzetesen egy olyan zenekar utolsó dobásának tűnt, amelyik az első három lemezével nem volt képes áttörni, csak tűrhetően teljesített. A lemezkiadónk csődközeli helyzetbe került, így tényleg nem volt vesztenivalónk. Azt mondtuk: oké, bassza meg, hát akkor meg nem mindegy? Így aztán nem egyszerűen koncertlemezt, hanem dupla koncertlemezt jelentettünk meg. Azt mondtuk: ha ez az utolsó albumunk, akkor fejezzük be tényleg dicsfényben ezt az egészet.”) A vége az lett, hogy mivel 1976-ban vezették be a platinalemez fokozatot, az Alive! lett a második platinalemez Amerikában, és az első dupla album, amelyik elérte ezt a szintet.

Tulajdonképpen nehéz állást foglalnom a korai Kiss lemezeit illetően, mert noha első három művük sem rossz (rajtuk olyan dalokkal, mint a Strutter, a Cold Gin, a Black Diamond, a Got to Choose, a C’mon and Love Me, vagy a Rock and Roll All Nite), a Destroyer – Rock And Roll Over – Love Gun triót nyugodtan nevezhetjük mesterhármasnak. Utóbbi ráadásul abból a szempontból is újdonságot jelentett, hogy ez volt a csapat első olyan produkciója, amelyen mind a négy tag hallatta a hangját: Peter Criss a Hooligan-t, míg Ace Frehley a Shock Me-t énekelte lemezre (ennek a dalnak a megszületését a gitárost ért áramütés inspirálta).

Az I Stole Your Love című nóta a Makin’ Love és a C’mon and Love Me szellemében íródott (Stanley azt mondta róla, hogy írásakor a Deep Purple Burn című dala befolyásolta), a Tomorrow and Tonight-tal pedig a Rock and Roll Over feelingjét próbálták visszaidézni (de soha nem érték el az eredeti sikerét). A címadó darab Paul Stanley egyik kedvenc Kiss-szerzeménye, a Plaster Castert pedig egy híres groupie, Cynthia Plaster Caster (született Cynthia Albritton) ihlette, aki népszerű rockzenészek péniszét (például Jimi Hendrix-ét), illetve női zenészek mellét öntötte formába.

A tíz tétel közül egybe külsős dalszerző is besegített, hiszen a Hooligan-t Criss mellett Stan Penridge is jegyzi, ezen kívül az albumon utolsóként szereplő Then He Kissed Me egy feldolgozás, amely eredetileg a The Crystals 1963-ban kiadott felvétele. A lemez legismertebb szerzeményei a címadó Love Gun, a Shock Me, az I Stole Your Love, a Christine Sixteen és a Plaster Caster lettek, ezek közül a Love Gun, illetve a Christine Sixteen kislemezen is megjelentek, de különösebb sikert egyik sem aratott.

Érdekesség, hogy a Love Gun-ban a basszusgitárt is Stanley játszotta fel, míg a Then She Kissed Me-ben az összes gitárt ő rögzítette, az Almost Human-ban és a Plaster Caster-ben pedig Simmons ritmusgitározik. A Christine Sixteen-nek egy olyan változata is készült, amelyet Simmons Eddie Van Halen-nel és Alex Van Halen-nel vett fel, de az albumra végül nem ez a verzió került fel. Annak idején több szakmabeli is azt hangoztatta, hogy a zenekar tagjai nem kifejezetten tehetséges muzsikusok, kizárólag látványos show-iknak köszönhetően emelkedtek fel, és lettek szupersztárok. Ennek cáfolatába most nem mennék bele, hiszen a dalok önmagukért beszélnek, azok pedig zseniálisak, és az sem véletlen, hogy hatásukra ezrek ragadtak hangszert a kezükbe, többek között Dimebag Darrell (R.I.P.).

Ebben az időben az együttes egy új design elkészítésével megváltoztatta a megjelenését, és a még feltűnőbb díszletek a Marvel Comics képregénykiadónak is megtetszettek, amely az együttes tagjaiból szuperhősöket faragott. Először csak hallucinációként jelentek meg a Howard the Duck-ban, majd „Dr. Doom” ellen indultak csatába. A projekt irányításával Steve Gerbert bízta meg a zenekar; ez volt az első eset, hogy zenészek egy képregény főhőseivé váltak. Az első ilyen füzet ugyanaznap jelent meg, mint a Love Gun album, és több mint 800 ezer példányban kelt el.

A lemez turnéja Love Gun Tour néven vette kezdetét 1977. július 8-án, és szeptember 5-ig tartott, a 32 előadás kizárólag az Egyesült Államokat és Kanadát érintette. A turnén a Styx, a Cheap Trick az AC/DC és a The Godz voltak az előzenekarok. Los Angeles-ben négy koncerten összesen 72 ezer nézőt vonzottak.

Ha nem gond, további analíziseket nem folytatok a zenekar karrierjét illetően, maradjunk annyiban, hogy végeredményben a Dynasty-ból is jól jöttek ki (a Sure Know Something briliáns), valamint hogy mindenkinek megvan a kedvenc Kiss-alkotása, korszaka. Annak ellenére, hogy a banda ’70-es évekbeli műveit viszonylag későn fedeztem fel és „tettem magamévá”, hozzám ez a korszakuk áll a legközelebb, az élen természetesen az idén negyvenedik életévét betöltött Love Gun-nal.

A szerző: Dávid László604 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*