Karma to Burn – Budapest, A38 Hajó, 2011. július 11.

Aki ismeri az amerikai stoner csapat jórészt instrumentális, jam-jellegű muzsikáját, tudja, hogy ha valami, akkor ez képes révületet, extázist kiváltani hallgatójából. Ha nem is a nappali foteljében ülve, de egy klubkoncert résztvevőjeként mindenképpen.

Első lemezétől kezdve követem a csapat pályafutását és hallgatom a zenéjét, így nem volt kétséges, hogy ott leszek az A38 Hajó tetőteraszán. Ráadásul a jegy elővételben mindössze 1500 forintba került (ezt vajon hogy csinálják?). „Sivatagi rock”-ról lévén szó, nem éreztem különösebben furcsának, hogy még világosban és az alkonyati hőségben gyülekeztünk az eseményre. Az egri Shapat Terror fellépéséről – szándékosan – lemaradtam (tudjátok, hogy ők játsszák a szenzációs magyar animációs film, az űrutazós Egon és Dönci egyik betétdalát?), magamhoz vettem viszont némi alkoholtartalmú folyadékot, hogy ezzel is segítsem a zenébe való belezsibbadás folyamatát.

Nem voltunk sokan, koncert közben mégis forró hangulat alakult ki. A kis területű színpadot mindössze néhány kontroll-láda választotta el a közönségtől, amelynek tagjai – miközben egészen a vad léggitározásig és a pogóig is eljutottak – nagyon fegyelmezetten tartották a távolságot a zenészekkel.

Akik szimplán csak besétáltak oldalról, elfoglalták a helyüket, és némi hangolás után belevágtak. Már az első percek után sajnáltam, hogy kivételesen otthon hagytam a fényképezőgépemet, mert a K2B tagjai ugyan nem sztárok, viszont „ismeretlenségükben” is nagy arcok. A baseballsapkája alá rejtőző, kissé mackós William Mecum a koncert nagy részében befelé fordulva gitározott, kontaktust leginkább zenésztársával, a bőgős Rich Mullins-szal tartott. Utóbbi viszont igazi frontemberként viselkedett: széles terpeszben, lendületesen, láthatóan élvezettel nyomta a nótákat, és a közönséggel is ő kommunikált. A kócos, szakállas, félmeztelen, aszkétatestű Rob Oswald a háttérben látszólag tébolyultan, ugyanakkor vérprofin csépelte a bőröket; látványos játékával a leginkább ő vonzotta magára a nézők tekintetét.

Nagyon zúzós koncertet adtak, kár, hogy a közvetlenül mellettem zajló pogózástól csak fél szemmel tudtam a színpadra figyelni. Leírhatnám, hogy milyen dalokat játszottak, de úgyis csak számokat sorolnék, hiszen a zenekar – még nem jöttem rá, milyen elv szerint, – szimplán beszámozza szerzeményeit. Így aztán a Nineteen-nel kezdtek, a ráadásblokk pedig a Thirty-Five-val zárult. Összesen 15 dal hangzott el, én kedvenc K2B-nótámat, az Eight-et akartam élőben hallani. Megadatott: lehunyt szemmel adtam át magam az agresszív riffeknek, az egyik legnagyobb nézőtéri révületem volt, amit valaha átéltem.

Az első ráadásblokk után eljöttem, mert ők is levonultak a színpadról – nem tudva, hogy játszanak-e még valamit. A setlist tanúsága szerint nem játszottak. Ahogy a Living Colour fellépése kapcsán is írtam, ezek a bensőséges hangulatú klubkoncertek sokszor többet adnak, mint egy több tízezres stadionbuli. Remélem, hogy a jövőben is minél több kedvencemet látom majd ilyen keretek között.

A fotókért köszönet a Rockstation csapatának! A képeket Réti Zsolt készítette.

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.