Defiance

Először a Void Terra Firma-ról akartam írni, mint házi kedvencemről, aztán rájöttem, hogy nem is olyan nagy szám ez a lemez, és hogy a Defiance legjobb albuma bizony az 1989-es bemutatkozó anyag, a Product of Society. Így aztán inkább egy SÜLLYESZTŐ-t raktam össze, amihez viszont az általam eddig nem ismert másik két korongot is meg kellett hallgatnom – amelyek teljesen egyértelművé teszik, hogy miért kellett feloszlania ennek az egyébként tehetséges muzsikusokból álló, ám saját karakterrel nemigen rendelkező csapatnak.

Akárcsak pályatársa, a Vio-lence, a szóban forgó csapat is a kaliforniai Oakland-ben alakult, ráadásul ugyanúgy 1985-ben. Mondhatni, a nagy Bay Area-i thrash hullám végén, annak második vonalában jelentek meg a színen. Az együttest Brad Bowers gitáros, Matt Vander Ende dobos és Mike Kaufmann bőgős hívta életre. A második gitáros, Doug Harrington valamivel később csatlakozott hozzájuk, ám nem sokkal később távozott is, miután konfliktusai adódtak Bowers-szel. A helyére Jim Adams érkezett, ám Vander Ende-ék hamarosan Bowers-től is megváltak, és visszahívták Harrington-t. Eddig, remélem, követhető voltam. 🙂

1987-ben pedig végre énekest is találtak Mitch Mayes személyében, akinek azonban nemigen volt alkalma megmelegedni a próbateremben, ugyanis még ebben az évben lecserélték Ken Elkington-ra, akinek hangja egyedül a Defiance bemutatkozó albumán hallható. (A vokalista később egy Thrash Forward nevű csapatban énekelt, de ott is csak rövid ideig tartózkodott, hangzóanyag nem készült vele. Mitch Mayes-ről egyébként még ennyit sem jegyeztek fel a krónikák…)

Jim Adams

Az 1989-es debütáló korongot, a Product of Society-t a csapat a kanadai Vancouver-ben vette fel, az anyag producere pedig nem más volt, mint az Annihilator-főnök Jeff Waters. A Defiance tagjai később elmondták, nagyon elégedetlenek voltak Waters munkájával, aki azt javasolta nekik, vegyék lejjebb a hangerőt gitárjaikon, aminek eredménye az elképzeltnél vékonyabb hangzás lett.

Az anyag ezzel együtt szerintem nem szól rosszul, legfőbb erénye éppen a gitárjáték: a jó kis riffelés és a szólóteljesítmények. Ami viszont számomra nehezen emészthető, az Elkington hangja és énekstílusa, ami nemhogy emeli a produkció fényét, inkább ront az összhatáson.

Ahogy a Quiet Riot Condition Critical-jéről a múltkor megállapítottam, hogy orr-nehéz, a Product of Society éppen az ellenkezője: far-nehéz album. A lemez első felében egy kissé unalmas, tucat-thrash-t hallunk, bár azért itt is vannak emlékezetes pillanatok, például a Forgotten eleje vagy a Lock Jaw riffelése.

Doug Harrington (R.I.P.)

Majd jön a „második félidő”, és a csapat – mintha a szünetben valamilyen varázsfőzetet hörpintett volna, – egy teljesen más (energikusabb, kreatívabb) arcát mutatja. Az Insomnia-val nyitnak, ami szerintem a Defiance legjobb dala, majd egy hasonlóan hallgatható szám jön, amelyet két instrumentális tétel követ. Az Aftermath egy másfél perces, akusztikus művészkedés, a Tribulation viszont 5 percben pörög és váltja többször is a tempót. A korongot záró Hypothermia sem rossz nóta; Elkington a lemez második felében egész más stílusban – harapósabban, ezért meggyőzőbben – énekel, már-már meggyőző teljesítményt nyújt.

Társai azonban ezzel sem voltak elégedettek, mert a lemezt népszerűsítő Bay Area-i miniturné kellős közepén útilaput kötöttek a talpára, és az ex-Laughing Dead frontember Steev Esquivel-t igazolták le a helyére. Az új vokalista végre jó választásnak bizonyult, hiszen innentől az összes Defiance-albumot ő énekelte fel.

Egy évre rá jött a folytatás, a Void Terra Firma, amely ugyan sokkal jobban (vastagabban) szól, mint elődje, ám az együttes innentől – mindenekelőtt Esquivel és Chuck Billy hangjának hasonlósága miatt – belecsúszott és aztán jó időre bele is szorult „a Testament-hez megtévesztésig hasonlóan megszólaló csapat” skatulyájába. A címadó nóta még egész egyéni és emlékezetes, ám a Deception of Faith-ben már olyan fokú a hasonlóság, hogy az a dal Skolnick-ék repertoárjából sem lógna ki.

Ezzel együtt jók a mocskosan súlyos, ragacsos riffek, az Iron Maiden Killers-ének felpörgetett, thrash-esített változata, vagy éppen az albumot záró Last Resort szólójában a kétgitáros klasszikus rész (hasonlót egy évvel korábban, a Mordred Numb című dalában hallottunk).

Menetrend szerint, már a következő évben érkezett volna az együttes harmadik albuma, ám énekesükön olyan mértékben úrrá lett a drogfüggőség, hogy társainak meg kellett válniuk tőle. A Steev helyén támadt űrt az ex-Militia vokalista Matt Ulrickson-nal igyekeztek betölteni, az ő teljesítményével viszont elégedetlenek voltak, így egy idő után visszavették a valamivel tisztábbá vált Esquivel-t, ám addigra már 1992-t mutatott a naptár.

Valamennyire a Defiance is megérezte az új idők szeleit, de, azt gondolom, nem váltottak elég látványosan, elég meggyőzően: a Beyond Recognition a vájtfülűek szerint nem kevés progresszív és jazz-es elemet is tartalmaz, ám szerintem még mindig a Testament-kópia bélyegét viseli magán, némi Mordred-es beütéssel megspékelve. Vander Ende továbbra is iszonyatosan jól üt (tapos), időnként szélvészként pörögnek a kétlábdobos témák, emlékezetes dalokat viszont nem tudnék mondani a lemezről.

Három album, három különböző stílus, hangzás, ami akár egy egészséges evolúciós ívet is kirajzolhatna, ám a folytatás mégis kedvezőtlenebb fordulatot vett. Egyes rajongók a Beyond Recognition-t tartják a legjobb Defiance-albumnak, a többség viszont – Amerikában – otthagyta a lemezt a boltok polcain. A zenekar tagjai ettől frusztráltakká váltak, és előbb egy Sepultura-val közös Európa-turnéra mondtak nemet, majd Jim Adams és Matt Vander Ende is kiszállt a csapatból, akiket 1993-ban Steev Esquivel is követett.

Matt Vander Ende a kétezres években

Izgalmas fejleménynek tűnt, hogy az énekes helyére a nem sokkal korábban feloszlott Heathen frontembere, Dave White került, akivel a csapat új dalokat írt és rögzített, amelyek végül az 1994-es Wasting Creation demóra kerültek fel. Az újabb nagylemez elkészítése helyett azonban a zenekar – 1995-ben – a feloszlás mellett döntött.

A rajongóknak éppen egy évtizedet kellett várniuk az újraindulásra, amely a régiek közül Esquivel, Harrington, Adams és Kaufmann részvételével valósult meg, az új dobos pedig James Raymond lett (akit rövid időn belül az egykori Vio-Lence ütős, Mark Hernandez váltott). A további folyamatos tagcserék mellett a zenekart 2006-ban egy komoly tragédia is sújtotta: rákban elhunyt a gitáros Doug Harrington, aki a kezdeti időktől az együttes meghatározó tagja volt.

A banda úgy döntött, hogy egyelőre nem vesznek be új gitárost, így végül kvartettként vették fel negyedik albumukat, a The Prophecy-t, amely végül 2009 októberében látott napvilágot. A dalok szólóit – vendégként – Glen Alvelais (Forbidden, Testament) játszotta fel, a háttérvokálba pedig a Voivod-os Snake is besegített.

A csapat 2009 környékén, Steev Esquivel énekessel

Ez az album is ugyanolyan kompromisszum-mentes Bay Area-i thrash-t kínál, mint elődei, olyan stílusban és hangzással, mintha közben nem telt volna el 17 év. A Defiance óráján, úgy tűnik, megállt az idő, ami az irányzat másodvirágzása közepette akár még jól is elsülhetett volna, ám erről a lemezről is azt tudom mondani, hogy nincsenek rajta megjegyezhető, jó értelemben vett slágerszámok.

Talán nem véletlen, hogy nem sokkal az album megjelenését követően Esquivel és Hernandez is búcsút intett a húrfelelősöknek, akik ezután újra ötfősre hizlalták a bandát, amely egy hosszabb agóniát követően, 2012-ben végleg jobblétre szenderült.

A szerző: Coly464 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*