Death in Action: Toxic Waste (1988)

Amióta az oldalunk létezik, csak most, néhány nappal ezelőtt merült fel először a kommentekben a német csapat neve (a Heti Ötös listám hatására), így azt gondolom, hogy egy relatíve ismeretlen együttesről van szó. Egy másod- vagy harmad-vonalbeli crossover/thrash formációról, amelynek egészen idáig én is csupán a bemutatkozó albumát hallottam. HÁZI KEDVENCEK-nek nem nevezném őket, a SÜLLYESZTŐ rovatba nyugodtan mehetnének, ahhoz viszont mind a négy albumukat meg kellene hallgatnom, amire nem érzek késztetést, úgyhogy maradjanak inkább az IDŐKAPSZULA foglyai.

Ahogy korábban is írtam, annak idején rengeteg felejthető, tizenkettő-egy-tucat zenekar is az utamba került; a többségük idővel kikopott a gyűjteményemből, néhány viszont – köztük a Death in Action is – máig velem maradt, és bármikor szívesen hallgatom. Vajon miért?

Az anyag hangzása nem igazán jó, ráadásul nem is tisztán thrash nótákról van szó: a hardcore smirglissége érhető tetten bennük, főleg az énekes hangjában, amihez a nyersen riffelő gitárhangzás is jól passzol. Ugyanakkor az időnként felhangzó dallamok és a gyakori tempóváltások primitívségében is szórakoztatóvá és emlékezetessé teszik az albumot, amely már-már olyan státuszban van nálam, mint az ugyancsak német Breaker 1985-ös anyaga, a Dead Rider.

Na, de essen néhány szó az együttesről is, amelyet 1986-ban alapított a 2004-ben elhunyt énekes, Ralf Pflüger, a gitáros Markus „Glenn” Krügener, a bőgős Udo Franke és a dobos Willy Golus. 1987-ben, Veins of Fear címmel adták ki első demójukat, amelyet egy évvel később a fenti bemutatkozó anyag, majd azt még másik három nagylemez követett (Just for Our Sake…? – 1990, Stuck in Time – 1991, Scheiterhaufen brennt – 1996).

Már a Toxic Waste megjelenését követően megindult a „népvándorlás” a csapatban: a gitáros kivételével az összes tag távozott, s onnantól – miután sikerült új társakat toboroznia maga mellé – az énekesi teendőket is Krügener látta el.

Első három lemezüket a jó nevű We Bite kiadó jelentette meg, az utolsót azonban már önerőből adták ki. Ennek a német címe is jelez némi elbizonytalanodást, irányváltást; ahhoz képest azonban, hogy a thrash részleges elhalását okozó 90-es években járunk, egész sokáig húzták, nem sokkal a negyedik album megjelenését követően viszont feloszlottak.

A mindössze bő félórás játékidejű bemutatkozó anyagon hét dal hallható, amelyek majd’ mindegyike tartalmaz ütős, ötletes megoldásokat. Talán egyedül az Adapt Or Die szürkébb egy kicsit a többi kompozíciónál. Bennem sokáig a címadó nóta elején hallható női ének (Bärbel Zander) maradt meg, amely a fogyasztói társadalom kritikájaként egy régi indián mondást idéz fel: „Amikor a (fehér emberek) az utolsó halat is kifogják és az utolsó fát is kivágják, akkor fognak rájönni, hogy a pénzt nem lehet megenni”.

A lemez egyik központi témája egyébként is a környezetszennyezés, mi több, az albumot kifejezetten a Greenpeace szervezetnek ajánlották, amely „egy valóban jobb világért harcol”. A Death in Action pedig jó kis riffeket állít csatasorba, de a Nuclear Death című nóta Metallica-nyúlása (No Remorse) azért egy kicsit túlzás. 🙂

Némileg fapados, de jó kis anyag ez. Lehet, hogy a többi albummal is kellene tennem egy próbát?

A szerző: Coly565 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*