Death in Action: Toxic Waste (1988)

Amióta az oldalunk létezik, csak most, néhány nappal ezelőtt merült fel először a kommentekben a német csapat neve (a Heti Ötös listám hatására), így azt gondolom, hogy egy relatíve ismeretlen együttesről van szó. Egy másod- vagy harmad-vonalbeli crossover/thrash formációról, amelynek egészen idáig én is csupán a bemutatkozó albumát hallottam. HÁZI KEDVENCEK-nek nem nevezném őket, a SÜLLYESZTŐ rovatba nyugodtan mehetnének, ahhoz viszont mind a négy albumukat meg kellene hallgatnom, amire nem érzek késztetést, úgyhogy maradjanak inkább az IDŐKAPSZULA foglyai.

Ahogy korábban is írtam, annak idején rengeteg felejthető, tizenkettő-egy-tucat zenekar is az utamba került; a többségük idővel kikopott a gyűjteményemből, néhány viszont – köztük a Death in Action is – máig velem maradt, és bármikor szívesen hallgatom. Vajon miért?

Az anyag hangzása nem igazán jó, ráadásul nem is tisztán thrash nótákról van szó: a hardcore smirglissége érhető tetten bennük, főleg az énekes hangjában, amihez a nyersen riffelő gitárhangzás is jól passzol. Ugyanakkor az időnként felhangzó dallamok és a gyakori tempóváltások primitívségében is szórakoztatóvá és emlékezetessé teszik az albumot, amely már-már olyan státuszban van nálam, mint az ugyancsak német Breaker 1985-ös anyaga, a Dead Rider.

Na, de essen néhány szó az együttesről is, amelyet 1986-ban alapított a 2004-ben elhunyt énekes, Ralf Pflüger, a gitáros Markus „Glenn” Krügener, a bőgős Udo Franke és a dobos Willy Golus. 1987-ben, Veins of Fear címmel adták ki első demójukat, amelyet egy évvel később a fenti bemutatkozó anyag, majd azt még másik három nagylemez követett (Just for Our Sake…? – 1990, Stuck in Time – 1991, Scheiterhaufen brennt – 1996).

Már a Toxic Waste megjelenését követően megindult a „népvándorlás” a csapatban: a gitáros kivételével az összes tag távozott, s onnantól – miután sikerült új társakat toboroznia maga mellé – az énekesi teendőket is Krügener látta el.

Első három lemezüket a jó nevű We Bite kiadó jelentette meg, az utolsót azonban már önerőből adták ki. Ennek a német címe is jelez némi elbizonytalanodást, irányváltást; ahhoz képest azonban, hogy a thrash részleges elhalását okozó 90-es években járunk, egész sokáig húzták, nem sokkal a negyedik album megjelenését követően viszont feloszlottak.

A mindössze bő félórás játékidejű bemutatkozó anyagon hét dal hallható, amelyek majd’ mindegyike tartalmaz ütős, ötletes megoldásokat. Talán egyedül az Adapt Or Die szürkébb egy kicsit a többi kompozíciónál. Bennem sokáig a címadó nóta elején hallható női ének (Bärbel Zander) maradt meg, amely a fogyasztói társadalom kritikájaként egy régi indián mondást idéz fel: „Amikor a (fehér emberek) az utolsó halat is kifogják és az utolsó fát is kivágják, akkor fognak rájönni, hogy a pénzt nem lehet megenni”.

A lemez egyik központi témája egyébként is a környezetszennyezés, mi több, az albumot kifejezetten a Greenpeace szervezetnek ajánlották, amely „egy valóban jobb világért harcol”. A Death in Action pedig jó kis riffeket állít csatasorba, de a Nuclear Death című nóta Metallica-nyúlása (No Remorse) azért egy kicsit túlzás. 🙂

Némileg fapados, de jó kis anyag ez. Lehet, hogy a többi albummal is kellene tennem egy próbát?

About Coly836 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*