Black Sabbath: Live Evil (1982)

A Rainbow On Stage koncertalbumát magunk mögött hagyva (november 12-i Rattle Inc.-poszt), a jubileumi évek mérföldkövei mentén haladva kövessük tovább a nagyszerű Ronnie James Dio (R.I.P.) pályafutását!

Az énekes 1979-ben intett búcsút Ritchie Blackmore-nak és „szivárványos” korszakának. Ugyanebben az évben egy másik csapat is megvált frontemberétől, méghozzá a Black Sabbath az alkoholtól és kokaintól látványosan szétesett Ozzy-tól, így „mi sem volt természetesebb”, mint hogy Iommi-ék lecsaptak a zenekar nélkül maradt kisemberre, aki a második aranykort hozta el a birminghami kvartett számára.

Dio több szempontból is egy másik stílust képviselt, mint elődje. Az egyik legfontosabb, hogy míg Ozzy a legtöbb esetben a gitárdallamot követte, Ronnie gond nélkül ráénekelt egy másik szólamot. Iommi-éknál mindez a dalírás metódusát is megváltoztatta. Az erőteljes énekhang és a teátrális színpadi jelenlét pedig már csak hab volt a tortán.

Ekkor került a képbe Geoff Nicholls billentyűs is (R.I.P.), aki eredetileg basszusgitárosként szállt be a csapatba a rövid időre távozó Geezer helyére, majd amikor az eredeti bőgős visszatért, az új ember a szintetizátorok mögé ült be, és maradt ott egészen a kétezres évek elejéig.

A végül nem túl hosszúra sikeredett, ám annál jelentősebb (első) Dio-éra két meghatározó albummal, az 1980-as Heaven and Hell-lel és az egy évvel későbbi Mob Rules-szal (mindkettő producere Martin Birch volt) járult hozzá a csapat életművéhez. A kettő között a Black Sabbath korábbi angliai kiadója, a NEMS Records piacra dobott egy hét évvel korábbi koncertfelvételt, amely Live at Last címmel látott napvilágot. Illetve, ugyancsak 1980-ban a dobos Bill Ward is búcsút intett társainak. Távozásának oka egyrészt alkohol-, másrészt Ozzy-függősége volt: mint mondta, képtelen elviselni az eredeti énekes hiányát. A helyére Vinny Appice-t igazolták le, aki innentől egészen 1998-ig Dio állandó zenésztársává vált.

Dio, Iommi, Appice, Geezer

Minthogy elégedetlenek voltak a Live at Last hangzásával (amely ráadásul a jóváhagyásuk nélkül jelent meg), a zenészek úgy döntöttek, hogy egy újabb koncertalbumot vesznek fel, méghozzá a Mob Rules album turnéjának néhány amerikai állomásán, Dallas-ban, San Antonio-ban, illetve Seattle-ben. Ez lett a Live Evil, amellyel kapcsolatban, gondolom, mindenki ismeri azt a pletykát, amely végül megmérgezte Dio és az alapító tagok viszonyát, és az énekes távozásához vezetett.

Iommi és Geezer azzal vádolta meg a frontembert, hogy a napi munka végeztével visszatért a stúdióba, és a hangmérnökkel feljebb tolatta az éneksávok hangerejét. Az sem tetszett nekik, hogy Ronnie és Vinny már ekkor elkezdték a próbákat az énekes tervbe vett szólólemezére. A frontember pedig amiatt volt frusztrált, hogy milyen fotók, illetve bajszos kollégáihoz képest milyen kevés kép került fel róla és Appice-ről az album belső borítójára. Utóbbiaknak az sem eshetett jól, hogy az énekest csupán Ronnie Dio-ként tüntették fel, Appice (és Nicholls) neve pedig nem a zenekari tagok között, hanem a köszönetlistán kapott helyet. Így aztán, mielőtt még az album megjelent volna, Dio – és vele együtt a dobos is – távozott a csapatből.

Na de félre a keserű emlékekkel, hallgassunk bele magába a lemezbe, amely a zenekar első hivatalos koncertkiadványa. Hadd kezdjem egy személyes élménnyel! A 80-as évek első felében a magyar rádióban is leadták az anyagot, legalábbis egy részét. Máig megvan ez a – sorrendben mindössze hetedik! – narancssárga BASF kazettám, rajta a hét dallal. Úgy emlékszem, hogy vagy nem értem haza időben, vagy valamilyen technikai malőr miatt nem tudtam időben elindítani a magnót, így nálam a harmadik számmal, az N.I.B.-vel kezdődik az anyag. Az is érdekes, hogy a rádiós szerkesztő megvariálta a számsorrendet, mert a – lemezen 13.-ként helyet kapott – Children of the Grave megvan, jó pár, előtte elhangzó dal viszont nincs.

A több mint 83 perc játékidejű duplaalbum – az intrót (E5150) és a nyúlfarknyi outrót (Fluff) is beleszámítva – 14 tételt tartalmaz. Az anyag döbbenetesen jól szól: mélyen, vaskosan, jobban, mint bármelyik korabeli stúdiólemez. A hangzás gerincét Iommi gitársound-ja képezi, de Geezer játéka is ezen a korongon érvényesül a legjobban; élmény hallgatni, amit produkál.

Dio itt is óriásit énekel: ő egész máshogy gonosz, mint elődje, és máshogy énekel, mint a korábban megidézett másik koncertalbumon, az On Stage-en. Megkockáztatom: egész karrierje során itt a legacélosabb a torka, plusz a dalok közötti átkötőszövegei is egy pluszdinamikát adnak az anyagnak. Számomra ez az igazi Black Sabbath, éppen ezért ez tőlük a kedvenc anyagom.

Nem feltétlenül sikerült minden szám jobban, mint a sorlemezen: a Neon Knights stúdióváltozata például ütősebb, a Children of the Sea, a Voodoo és a The Sign of the Southern Cross viszont itt is nagyon rendben van, sőt talán még egy leheletnyivel meggyőzőbb is, mint az eredeti.

Az album központi tétele vitán felül a Heaven and Hell, amelyet 12 percen át játszanak, benne egy Iommi-szólóval, ráadásul a főriff több számmal később, a Paranoid végén is visszatér, mintegy lezárva ezzel egy hosszabb blokkot.

Ami azonban a legizgalmasabb a lemezen, az az Ozzy-korszakos Black Sabbath-nóták Dio-féle interpretációja. Hat ilyen dal is elhangzik, amelyek közül az N.I.B., az Iron Man és a Children of the Grave nagyon állat. A War Pigs-ben Ozzy jobb volt, Dio mintha elkomolytalankodná a dalt, ugyanakkor óriási, amikor a végén együtt énekli a gitárral a dallamot. Ezt követően egy rövid, ám nem különösebben eget rengető dobszólót is hallunk Appice-től.

Paranoid: semmi különös, a Black Sabbath című nótának viszont szerintem itt játsszák a valaha volt legjobb változatát egy, az 1970-es stúdiólemezen nem hallható gitárintróval, plusz a szám végét is gyorsabban, dinamikusabban adják elő. Összességében viszont elmondható, hogy a régi és az új nóták harmonikus egységet alkotnak.

Mint azt korábban említettem, az új és a régi tagok útjai még a lemez megjelenését megelőzően elváltak egymástól. Dio elindította nagyon sikeres szólókarrierjét, amivel az az érdekes helyzet állt elő, hogy a Black Sabbath két egykori énekese nemcsak egymás, hanem anyazenekaruk vetélytársává is vált, s míg előbbiek pályája jó ideig meredeken felfelé ívelt, Iommi és változó felállású csapata innentől meg-megtorpanva vette az akadályokat. Történetükben egy fejezetet kapott az akkor éppen Deep Puple nélkül maradt Ian Gillan, ugyanennyit a néhány évvel később szintén az ő sorsára jutó Glenn Hughes, hármat pedig egy remek torkú énekes, Tony Martin, akinek egyetlen hibája volt: hogy nem Ozzy Osbourne-nak vagy Ronnie James Dio-nak hívták. Így aztán… de ez már egy másik történet, amit egy következő alkalommal tűzünk műsorra.

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.