Vendetta: Go and Live…Stay and Die (1987)

Korábbi cikkeim során már többször is kifejtettem, hogy a thrash metal mekkora hatással volt a német színtérre, mennyi banda alakult meg Németországban, amelyek ezt az irányzatot képviselték. Nem vitás, hogy teutonföld komoly táptalajnak bizonyult a műfaj számára, megkockáztatom, a ’80-as évekbeli európai thrash metal egyharmadát a német zenekarok képviselték.

Ahogy minden művészeti ágban, stílusirányzatban, úgy a thrash-ben is először az úttörők, aztán a követők bukkantak fel. A követőknek, ha úgy tetszik, a másodgenerációsoknak olyan szempontból van nehéz feladatuk, hogy mivel rukkoljanak elő. Ha az elődöket, az úttörőket másolják, azzal semmit nem érnek el, azt már egyszer hallottuk. Újat hozzátenni a már lefektetett alapokhoz viszont roppant nehéz. Hála Istennek, sokan gondolkodtak úgy, hogy valami pluszt, extrát akarnak adni a rajongóknak, ezért a zenekarok rá voltak kényszerítve arra, hogy kreatívak legyenek, hogy megmozgassák agytekervényeiket.

Kétségtelen, hogy az 1984-ben, Schweinfurtban létrejött Vendetta kora egyik legtehetségesebb thrash zenekara volt. A bandát Achim „Daxx” Hömerlein és Michael „Micky” Wehner énekes/gitárosok, Andreas „Samson” Samonil dobos és Klaus „Heiner” Ullrich basszusgitáros alapították, mégpedig azzal a céllal, hogy a Destruction/Kreator/Sodom által képviselt zenei világot még csak véletlenül se utánozzák; annál egyedibbet, különlegesebbet akartak alkotni.

Két demóval (System of Death – 1985, Suicidal Lunacy – 1986) kezdték pályafutásukat, amelyeknek köszönhetően kerültek a Noise-hoz, bemutatkozó albumok pedig 30 éve, szeptemberben látott napvilágot. Nem árultak zsákbamacskát, hiszen a nyitó, majdnem 7 percet súroló Suicidal Lunacy nemcsak azt jelezte, hogy óriási potenciál rejlik a bandában, hanem azt is, hogy nem az agresszióra, a brutalitásra fektetik a hangsúlyt. Komplex megközelítésű, de galoppozós riffekkel is felvértezett, dallamos számról beszélünk, és ez utóbbi komponens az anyag kulcsa.

Achim “Daxx” Hömerlein

Fogós melódiákra építkező szerzemények sorjáznak a lemezen, legyen szó a basszus-felvezetővel indító, progresszív hatásokat felvonultató címadó tételről, az akusztikus résszel kezdődő, egyben a korong legösszetettebb, leghosszabb szerzeményéről, a System of Death-ről, a Revolution Command-ról vagy az On the Road-ról. Ennek ellenpontozásaként a rövid, másfél perces időtartamot el sem érő Drugs and Corruption egy gyors thrash/HC-támadás.

A második demó öt kompozíciójából négyet tettek fel az albumra (a Fade to Insanity-t a Brain Damage-en használták fel), míg az első demóról hármat, így jött ki a hét nóta. (Bár azt nem tudtam eldönteni, hogy az első kazettán szereplő Off the Road megegyezik-e az On the Road-dal). Daxx és Micky váltott éneke, a dalok felépítésével egyetemben a változatosságot volt hivatott szolgálni; erős, energikus hangon adták elő mondanivalójukat, miközben pazar riffjeiket, szólóikat pengetik, ahogy a ritmusszekció is magas színvonalon hozza a témáit. A berlini Musiclab stúdióban rögzített anyag hangzása semmi kívánnivalót nem hagy(ott) maga után: vaskosan, telten, tisztán szólal meg a korong.

Michael “Micky” Wehner

A folytatás (Brain Damage – 1988) is hasonlóan remekbeszabottra sikerült, azonban a thrash leáldozásával és a death metal térhódításával a kiadó válaszút elé állította a Vendetta-t, miszerint vagy rácsatlakoznak az éppen aktuális trendre, vagy mehetnek a levesbe. Daxx-ék az utóbbit választották, aminek végeredményeként 1990-ben feloszlott a csapat. A ’90-es években a tagok gyakorlatilag semmit nem csináltak, majd 2002-ben döntött úgy a zenekar, hogy visszatér, de az alapfelállásból kizárólag Heiner vett részt az újjáalakulásban. Samson teljesen visszavonult, míg Daxx és Micky a Brain Damage-ben zenélnek (Born to Lose…Live to Win – 2014, de Daxx 2015-ben, a Paradox-os Charly Steinhauerrel és Matthias „Bacchus” Mauer énekessel Exorchrist név alatt egy demót /Perimortem/ is készített.)

Miután a Brain Damage lemezét még nem hallottam, a 2003-as Vendetta demó pedig borzalmas lett, az összes lelkesedésem tovatűnt a zenekart illetően, ráadásul a későbbi Vendetta-albumok is azt bizonyítják, hogy kár a dicső múltat bolygatni. Amennyiben erről a formációról van szó, nálam kizárólag az első két alkotás jöhet számításba, mivel azok klasszikusok és briliánsak.

A szerző: Dávid László437 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Trackback / Pingback

  1. Vendetta: Brain Damage (1988) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*