Suicidal Tendencies: Join the Army (1987) és The Art of Rebellion (1992)

 

Öt év hosszú idő, főleg egy zenekar életében. Ennyi idő telt el a két album között, amelyekről cikkem szól. Rengeteg dolog történhet ebben a periódusban: tagcserék, leállás, feloszlás, stílusváltás, botrányok, felemelkedés, bukás, egyebek. Ha nem is szerepelt minden felsorolt tényező a Suicidal Tendencies zenekar 1987 és 1992 közötti korszakában, elég mozgalmas élete volt Mike Muir-éknek, és szerencsére többnyire a pozitív eseményeket emlegethetjük.

Nem állítom azt, hogy túlságosan nagy tudora lennék a hardcore zenei mozgalomnak, igazából kevés együttes van, akit ismerek és szeretek. A nyolcvanas években a HC minden szempontból nagyon eltért a heavy metal-tól. Egyrészt a punk gyökerek miatt, másrészt a rajongók kinézete és mentalitása miatt igencsak más világot képviselt, mint a fémzene, ezért óriási szakadék tátongott a két stílus között. Idővel ezt a nagy űrt próbálta áthidalni néhány zenekar, mint írásom tárgya, a Suicidal Tendencies is. Hardcore együttesként indultak, majd szép lassan beszivárogtak a metal hatások – leginkább thrash –, ezzel létrehozva a crossover-t, mint műfajt.

Az 1987-es Join the Army a banda második nagylemeze volt, majd jött menetrendszerűen a többi: How Will I Laugh Tomorrow When I Can’t Smile Today (1988), Controlled by Hatred/Feel Like Shit…Déjá Vu (1989), Lights…Camera…Revolution (1990). És 1992-re elérkeztünk a The Art of Rebellion-hez, amelynek eredményeként egy teljesen más arculattal rendelkező együttest konstatálhattunk. Zenei evolúció zajlott le a bandában, a két lemez között óriási különbséget vélhetünk felfedezni. Mint ismertetőm elején írtam, öt év alatt sok víz lefolyik – minden folyón, nem csak a Dunán.

De menjünk sorban, először vegyük szemügyre a Join the Army albumot! Az 1983-ban megjelent debütáló anyag egyértelműen hardcore muzsika volt, szélvészgyors dalokkal, kiabálós énekkel, míg a Join the Army már a változás jeleit mutatta.

 

Mike Muir (ének), Rocky George (gitár), Louiche Mayorga (basszusgitár), RJ Herrera (dob) felállásban rögzítette a zenekar a második nagylemezét. Kézzelfoghatóan kitapinthatók a thrash metal hatások, de még bőven fellelhetők a punk, HC jegyek is. A nyitó dal, a Suicidal Maniac inkább az utóbbi kategória, de minden nótában remek gitárszólókat helyezett el Rocky George, így ebben is, amely nem feltétlen a hardcore, hanem a metal védjegye.

Mike Muir előadása nagyrészt karcosan kiabálós, punkos ének, de néha-néha már dallamosra is veszi a figurát. A refrének sokszor együtténeklős, pontosabban együtt üvöltős stílusban fogantak meg, a főcímdalra teljes mértékben rá is illik ez. A Join the Army szám az együttes egyik leghíresebb szerzeménye lett, mondhatni, a Suicidal Tendencies himnuszává vált a szövege és remek zenéje miatt.

A Possessed to Skate pedig a gördeszkások indulója lett, ehhez a hozzá készült vadállat videoklip is a segítségére volt. Mindig jót röhögök rajta, amikor látom. Létezik újabb verzió is, az sem rossz, de az eredeti az igazi. Bírom ezt a dalt, lendületes, fogós, kiváló zenei aláfestés a deszkázáshoz, de bármilyen sportoláshoz.

Muir ezen a lemezen kezdte kialakítani csak rá jellemző énekstílusát, amelyről kilométerekről felismerhető. Gyors, hadarós, de furcsa hajlításokat is belevisz, főleg a dallamos részekbe. Teljesen egyéni, amit művel, ezt a jellegzetességét a későbbi albumokra tökélyre fejlesztette.

Rocky George szerintem alulértékelt gitáros, már ezen az albumon is megvillantotta kivételes tehetségét, játéka lemezről-lemezre egyre magasabb színvonalat képviselt. Nagyon kedvelem őt, kár, hogy már régóta nem tagja a Suicidal-nak, nekem rendkívül hiányzik.

Egyetlen bajom van ezzel a koronggal, hogy egy-két számot nem érzek annyira erősnek, mint például a War Inside My Head-et – amely az egyik favoritom -, de ez csak az én szerény véleményem, ez az album így is mérföldkő a zenei történelemben.

Egyre jobban beáramlottak a metal hatások a következő lemezekre, és mire elérkezünk 1992-höz, a hardcore jegyek sokkal kevésbé mérvadók, sőt, más stílusok is bőven fellelhetők a The Art of Rebellion-ön. Az 1990-es Lights…Camera…Revolution a zenekar egyik legjobb és legsikeresebb kiadványa lett, nagyszerűen keveredtek az agresszív és a dallamos témák a dalokban, amivel a metal közönséget teljes mértékben meggyőzték.

Aztán úgy gondolta a zenekar, hogy most valami teljesen új és meghökkentő dologgal kellene előállni, és így született meg az 1992-es album. Kockázatos húzás volt, de szerintem úgy vélték Muir-ék, hogy már semmi nem számít, így is sok ős-rajongót elveszítettek, de mindig jönnek helyettük szép számmal újak. Innentől bármit megtehetnek.

Felsorolni is nehéz, hogy milyen más zenei stílusok szövik át ezt az albumot, annyira eklektikus lett. Ebben a korszakban így nézett ki a felállás: Mike Muir (ének), Rocky George (gitár), Mike Clark (gitár), Rob Trujillo (basszusgitár). Kisegítő zenészek: Josh Freese (dob), John Webster (billentyű), Dennis Karmazyn (cselló). Nem csak új hatások érkeztek, hanem mint olvasható, eddig nem alkalmazott hangszereket is bevetettek a fiúk.

Ez a rengeteg új impulzus azt is eredményezte, hogy igen változatos lett a lemez. Mike Muir olyan furcsa és egyedi énektémákat vonultat fel, amelyek eddig nem voltak hallhatók tőle. Kiváló énekes, mindent tud a hangjával, nem idegen tőle a magas hangtartományban való kalandozás sem – van is ezekből bőven.

A két gitáros is kitesz magáért, néha őrült módon pengetik hangszerüket, csűrik-csavarják játékukat, és furcsa módon a torzítópedálra sem mindig lépnek rá. Rocky szólói élményszámba mennek, rendkívül nagy kreativitásról ad tanúbizonyságot a fekete gitáros, de említsük meg Mike Clark-ot is, aki szintén mindent tud hathúros hangszeréről, ritmusozása, riffelése első osztályú.

Rob Trujillo-val szintén jó vásárt csináltak, mestere a négyhúros hangszernek, elég csak meghallgatni az Accept My Sacrifice basszusgitárral indított bevezetőjét. Nem véletlenül van most ott, ahol… Az egész albumon jól hallhatóan dörmög a bőgő, nem veszett el a keverés során.

Érdekes dallamokkal vannak tele a dalok, a Nobody Hears, vagy az I’ll Hate You Better finom melódiákkal kevert, de a Monopoly on Sorrow első fele is olyan lágy, mint a kétperces tojás. Na, de aztán az utóbbi kicsit begyorsul, Muir éneke is pattogós, gyorsabb lesz, feltörnek az eddig hanyagolt hardcore hatások.

De az ezt követő We Call This Mutha Revenge az igazi „vissza a HC gyökerekhez” dal. Robban, mint a bomba, gázpedál tövig nyomva, de közben nagyszerű gitárriffek, szólók színezik a számot, valamint Muir nyelve is pörög rendesen. A lemez egyik legjobbja.

Az I Wasn’t Meant to Feel This/Asleep at the Wheel lassabb, elringatós nóta, érdemes a hangszereket külön-külön figyelni benne, mert nagyon fifikás és fura dolgokat hallhatunk, néha a dzsessz határát súrolják. A vokál pedig totál elmebeteg, szerintem Mike Patton sem csinálna különbet.

Újra egy tempós dal jön a Gotta Kill Captain Stupid képében, riff-özönnel és Muir hajlításokkal megtömve. Rocky pedig szétcincálja a húrokat szólói közben.

A Which Way to Free dalban megint azt konstatálhatjuk, hogy Trujillo mennyire remek basszusgitáros, itt is hallható tőle egy-két szenzációs basszusfutam. Egyébként meg doom foszlányok is vannak a számban. Az It’s Going Down-ban pedig Rocky-é és Clark-é a főszerep, tele van jobbnál-jobb zenei ötletekkel, olyanokkal, amelyeket tanítani kéne.

Hol az igazság? Kérdezik az utolsó nótában (Where’s the Truth?). A Suicidal muzsikájában, adom meg a választ. Kiváló zárása a lemeznek a dal. Középtempósan görög végig, az ének pedig szintén „kettyós”, és a refrént is nagyon eltalálták.

Valószínűleg belejátszott a lemez készítése során az is, hogy Mike Muir és Rob Trujillo nem sokkal korábban megcsinálta Infectious Grooves nevű funk-os projektjét, és ezek a zenei hatások ebbe a lemezbe is integrálódtak. A banda legérdekesebb munkája a The Art of Rebellion, szerintem remek album.

 

A szerző: Zozzie312 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*