Sons of Apollo: Psychotic Symphony (2017)

Amennyiben egy zenekar vagy egy projekt erejéig összeáll négy, a metal világában ismert és sokat bizonyított muzsikus, az még nem jelent garanciát sem a sikerre, sem a kiváló minőségre. Ráadásul felmerül a kérdés, hogy miért egyesítették erőiket, milyen céljaik vannak, mit akarnak nekünk, rajongóknak adni stb. Nem beszélve arról, hogy idén több kiváló projekt lemeze is napvilágot látott.

Ebbe a sorba illeszthető be a Sons of Apollo bemutatkozó anyaga. Már most lelövöm a poént: remélem, hogy nem ez lesz az utolsó lemezük. A csapatban két ex-Dream Theater muzsikus, Mike Portnoy dobos és Derek Sherinian billentyűs fogott össze Billy Sheehan basszusgitárossal (David Lee Roth Band, Mr. Big, The Winery Dogs stb.), Ron „Bumblefoot” Thal gitárossal (ex-Guns N’ Roses) és Jeff Scott Soto énekessel.

„Derek-kel már nem sokkal azután összejöttünk, hogy 2010-ben otthagytam a Dream Theater-t – mondta Mike. – Összehoztunk egy instrumentális bandát Billy Sheehan-nel és Tony MacAlpine-nal, és nagyon jó volt ismét vele dolgozni. A turné óta nyaggatott, hogy alapítsunk egy igazi, eredeti, ténylegesen működő bandát is, de sosem volt megfelelő az idő, mert közben túl sok minden mással kellett foglalkoznom. De most végre elérkezett az alkalom, és létrehoztuk a dolgot. És ez tényleg egy zenekar. Billy-vel pedig ott vesszük fel a fonalat, ahol a The Winery Dogs-ban letettük. Innentől ez számunkra a következő teljes munkaidős állás. Ezzel nem azt mondom, hogy a The Winery Dogs feloszlott, mert nem, csak szünetet tartunk. Ez a csapat viszont most beindul, és 2018-ban körbeturnézzuk vele a világot. Ez most mind az ötünk számára a fő prioritás.”

Így szól a hivatalos közlemény, és el akarom hinni, hogy ez így is van, így is lesz. Ha ezek az arcok eme korong után letennék a lantot, az – és ezt nem tudom szebben megfogalmazni – kibaszás lenne a rajongókkal. Egy picit hadd keverjem bele magam a történetbe! Mike Portnoy munkásságával, képességeivel tisztában vagyok, a korai Dream Theater-albumok óriási kedvenceim, ellenben a többiekről halvány fogalmam sincs, mégpedig olyan értelemben, hogy azokat a lemezeket, amelyeken eddig szerepeltek, nem ismerem vagy nem hallottam. Ki lehet röhögni, de egyszer sem hallgattam meg a Mr. Big műveit vagy David Lee Roth szólócuccait (mert hogy azokon is Billy bőgőzött), Ron Thal egy az egyben kimaradt, és Jeff Scott Soto hangját is most hallom először.

Mindent összevetve egy parádés produkciót alkotott meg a társaság, nagy a valószínűsége annak, hogy számomra az év lemezét jegyzik. Abból indulok ki, amit már a KXM esetében is említettem, hogy a muzsikusok közül senki nem tolja magát az előtérbe, mindenki számára van tér és hely varázsolni, márpedig ők varázsolnak, ha úgy tetszik, a játékukkal és a tudásukkal porig alázzák a mezőnyt, mindenki más csak jelenthet nekik.

Hogyan lehet definiálni ezt a zenét? Értelemszerűen progresszív rock/metal-ként, amelyben egyaránt ott vannak a 70-es évek hatásai, a neoklasszikus elemek és a mai, modern kor lenyomata; de itt szó sincs öncélú művészkedésről, ez, kérem szépen, zene. Sőt, ZENE. Kapcsiból egy közel tíz perces tétellel, a God of the Sun-nal nyitják a lemezt, amelyben annyi minden van, hogy abból más zenekarok akár két albumot is megírnának. A keleties hangulatú felvezetőtől kezdve a fogós dallamokon, összetett felépítésen, drámai hangulaton, a hegedű csatasorba állításán keresztül a súlyos részekkel bezárólag van itt minden, mint a búcsúban, és az egészben az a legszebb, hogy Soto melódiái révén a dal abszolút befogadható.

Az az igazság, hogy nagyjából órákon át lehetne a zenészek teljesítményét és a dalok minőségét magasztalni (mert mást nem lehet), de erre semmi szükség, nem teszem meg, egyszerűen hallgassa meg mindenki az albumot, mert ezt hallani kell. Minimum egyszer, utána viszont az ember ki sem tudja venni a lemezt a lejátszóból. Ehelyütt inkább három másik kedvencemet említeném még meg, a Coming Home-ot, az Alive-ot, illetve a Deep Purple-ihlette Divine Addiction-t.

Úgy néz ki, hogy így, ötödik-hatodik hallgatás után megszületett végleges döntésem a 2017-es év lemezét illetően, ami a Psychotic Symphony címet viseli. Ez nem egy elmebeteg szimfónia, hanem egy professzionális, zseniális alkotás. Köszönöm szépen az uraknak ezt a fantasztikus élményt!

A szerző: Dávid László618 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*