Quiet Riot: Condition Critical (1984)

A 80-as években körülbelül a huszadik kazettám egyik oldalát a múltkor ismertetett Hanoi Rock-album dalai, a másik oldalát pedig jelen anyag első néhány nótája (Komjáthy György 30 perces rádióműsorának anyaga) töltötte ki. Talán akadt egy-két bakelitem is, a pesti lemezboltok felfedezése viszont még váratott magára, úgyhogy műsoros kazetta egy se – ez tényleg az abszolút kezdetek időszaka volt, amikor zenét leginkább csak barátoktól és a rádióból (tévéből!) vettünk fel. Éppen ezért áll közel a szívemhez ennek a kőbaltás korszaknak minden anyaga: lemezfoszlányok, rossz minőségű felvételek, lekevert, félbevágott nóták, dalok számcímek és előadónevek nélkül… Ezek mind mi voltunk és egy korszak, amelyet a magyar metálrajongók részéről a végtelen zeneéhség jellemzett.

Na de beszéljünk a Quiet Riot-ról is, amelyet sokszor annak okán emlegetnek, hogy itt bontogatta szárnyait egy Randy Rhoads nevű, tragikusan rövid ideig élt gitárfenomén, akit a szólókarrierbe kezdő Ozzy Osbourne 1979-ben csábított át (a basszusgitáros Rudy Sarzo-val együtt) a saját zenekarába. A csapat máig legsikeresebb (és talán legismertebb) albuma az áttörést jelentő, 1983-as Metal Health: a rajta hallható Cum On Feel the Noize tényleg nagy nóta (eredetileg Slade-szerzemény), de szerintem a Condition Critical is ugyanakkora slágergyűjtemény, úgyhogy teljes joggal helyezhető ugyanarra a polcra, sőt a fentebb említett okok miatt hozzám a csapatnak ez az anyaga áll a legközelebb.

Rudy Sarzo, Kevin DuBrow, Frankie Banali, Carlos Cavazo

Meghökkentő szembesülni a ténnyel, hogy a virágkorát a 80-as években élő és jelenleg is létező Los Angeles-i zenekart még 1973-ban alapította a már említett Randy Rhoads és Kelly Garni basszusgitáros. Igaz, akkor még Mach 1 néven, sőt két éven át Little Women-ként is működtek, mielőtt az együttes 1975-ben elnyerte volna mai nevét. Akkortájt vált a felállás oszlopos tagjává az a Kevin DuBrow, akit egy rövid, hároméves távollétet leszámítva, egészen 2007-ben bekövetkezett haláláig a Quiet Riot énekeseként tartottunk számon.

A csapat a 70-es években két hard rock albumot jelentetett meg (Quiet Riot I – 1977, Quiet Riot II – 1978), amelyek különlegessége, hogy mivel az Egyesült Államokban nem sikerült kiadót találniuk hozzá, az anyagokat a japán Sony dobta piacra. Rhoads és Sarzo ezt követően igazolt át Ozzy-hoz, a csapat pedig – 1980-ban – feloszlott. A kétéves szünet alatt DuBrow sikeresen rátalált Carlos Cavazo gitárosra és Frankie Banali dobosra, Randy 1982-ben történt, halálos kimenetelű repülőgépbalesetét követően pedig Rudy Sarzo is visszatért hozzájuk, így alakult ki a Csendes Lázadók klasszikus és egyben legsikeresebb felállása.

Együttműködésük első gyümölcse a korábban említett Metal Health album lett – már a CBS kiadó égisze alatt, így ez az anyag tekinthető a csapat amerikai bemutatkozásának. A Cum on Feel the Noize egészen a Billboard Hot 100 ötödik helyéig jutott, maga a lemez pedig listavezető lett, ami addig példa nélküli volt a fiatal heavy metal műfaj történetében. A lemezből végül több mint 6 millió példányt adtak el világszerte.

Egy évvel később jött a hasonlóan színvonalas folytatás a Condition Critical képében. A Quiet Riot ebben az időszakban a heavy metal szellősebb, hangulatában időnként a glam-mel kacérkodó változatát játszotta. Párhuzamként a Kiss, a Twisted Sister, a Mötley Crüe vagy a Ratt muzsikáját említhetném. Lendületes partizene, bulihangulat, könnyes-gyertyafényes líra és himnikus ünnepélyesség – ezek mind helyet kapnak a szóban forgó korongon.

Az excentrikus énekes: Kevin DuBrow

Kevin DuBrow minden tekintetben furcsa figurája volt a heavy metal világának, de nagyon nagy hanggal rendelkezett. A basszusgitár néhány dalban kifejezetten hangsúlyos, Rudy Sarzo mesteri módon penget. Carlos Cavazo nemhogy méltó utódja Rhoads-nak, hanem ő az, aki már valóban GITÁROZIK a Quiet Riot-albumokon. A csapat első két korongján Randy még nem volt gitárhős, szólót csak elvétve hallunk tőle. Félistenné később, a Blizzard of Ozz albumon vált (a bőgőjáték viszont már azokon a lemezeken is feltűnő). Frankie Banali-t nem emelném ki külön, megbízhatóan és profin játszik, nyilván nem véletlenül tagja még ma is a csapatnak.

Az anyag némiképp orrnehéz, azaz az első felében találhatók az igazán ütős dalok. Ugyanakkor tölteléknótákat sem találunk a lemezen, én legalábbis az utolsó négy tételt is bármikor szívesen hallgatom. Akárcsak az előző albumon, itt is másodikként hangzik el a lemez slágerének szánt Slade-feldolgozás, jelen esetben a Mama Weer All Crazee Now. Biztosra akartak menni, holott a Sign of the Times, a Party All Night vagy a Stomp Your Hands, Clap Your Feet is óriási dalok.

Az anyag érdekessége, hogy a közepén két lassú nóta követi egymást, a lírai Winners Take All-t a vontatottságában is ellenállhatatlan címadó tétel. Utóbbi egyébként a kedvenc Quiet Riot-dalom. A megfejtés talán az lehet, ha A és B lemezoldalban gondolkodunk: előbbi nóta lezárja az egyiket, utóbbi pedig a második felvonás alaphangját adja meg. Az itt elhangzó dalok címei egyébként egy komoly kliségyűjtemény alapját képezhetnék (Scream and Shout, Bad Boy, Born to Rock); ki is találtam egy ilyen irányú gyűjtési akciót, amit hamarosan meghirdetek. 🙂

Ahogy azt korábban már az Accept kapcsán is megjegyeztem, voltak zenekarok, amelyek programdalokat írtak: megszólították és próbálták egységbe fogni a hallgatókat, mozgósítottak, rajongóikat igyekeztek elkötelezni a műfaj mellett, esetleg egy pozitív életérzést sugalltak. A Quiet Riot ebben is az élen járt, íme, néhány – nem kifejezetten mélylélektani – sor a lemezről:

„Long live rock and roll / It’s gonna save your soul”

„Together we stand / We won’t take no more / Cause we’re winners / And winners take all”

„Born to rock / Pull out all the stops / And we scream / We’re the voice / Cause we made our choice / And that is / (We were) Born to rock”

Persze DuBrow-tól nem muszáj mindent véresen komolyan venni: az énekesnek a csajozós dumákért és a bajkereső hozzáállásért sem kellett a szomszédba mennie.

A Condition Critical nem hozta az előző album eredményeit, csupán feleannyi kelt el belőle, amitől különösen az énekes vált frusztrálttá. A sajtóban azt kezdte hangoztatni, hogy a Los Angeles-i metál szcéna képviselői azon az ajtón sétálnak be a sikerbe, amelyet a Quiet Riot nyitott meg előttük. Volt, hogy csapatát egyenesen a Beatles-hez hasonlította. Véleményével nemcsak a rajongók egy részét, hanem zenésztársait is magára haragította, aminek az lett az első, igencsak fájó következménye, hogy Rudy Sarzo 1985 elején otthagyta a csapatot.

Abban az évben azonban még valamennyien részt vettek a Ronnie James Dio által életre hívott Hear ‘n Aid projektben, amelynek dala, a Stars bevételeiből a hajléktalan gyerekeket kívánták megsegíteni.

A zenekar következő, Chuck Wright basszusgitárossal (ex-Giuffria) rögzített albuma (Quiet Riot III – 1986) még szerényebb visszhangot váltott ki; a menedzsment és a kiadó nyomására társai ezt követően kötöttek útilaput DuBrow talpára, akit a rá következő három évben az ex-Rough Cutt énekes Paul Shortino-val pótoltak. Nem részletezem tovább, legyen elég annyi, hogy az együttes 1990 után még további 5 lemezt adott ki DuBrow-val (Cavazo közben, 2003-ban távozott a csapatból, 2008 óta a Ratt gitárosa), és kettőt nélküle, a legutóbbit (Road Rage) éppen az idén. Így aztán már jó ideje a dobos, Frankie Banali tartja egyben a csapatot, és életben a hajdani dicsőséget.

A szerző: Coly563 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*