Neurosis, Voivod, Today Is The Day, Vágtázó Halottkémek – Budapest, Almássy téri Szabadidőközpont, 1999. október 19.

Minden szempontból különleges és furcsa koncertnek voltam szem- és fültanúja, amely ráadásul nehézségektől sem volt mentes, de az összes probléma ellenére így is életem egyik legnagyobb élménye volt.

Kezdem azzal, hogy meglepő helyszínt választottak a szervezők az eseménynek, bár volt már az Almássy-n rock/metal koncert korábban is, ha nem is naponta. Az viszont megsüvegelendő, hogy baráti volt a belépő ára, emiatt viszont nagyon sokan jöttek el, és ehhez már kicsinek bizonyult a művelődési ház.

Ezek a tényezők viszont eltörpülnek az igazi szerencsétlenkedés mellett, ami nem a koncertszervezők hibája volt. Ugyanis óriási csúszás volt, felborult a sorrend, de mint közben megtudtuk, mindez azért történt, mert a három külföldi zenekart a határon feltartóztatták, és sokáig nem engedték be az országba. Ennyi idő után is csókoltatom az akkor még létező határőrséget, és külön a hivatalnokok anyukáját! Jó kis történelmi eseménytől fosztottak meg minket, mert egy egyszeri és megismételhetetlen dolgot készített elő a főbanda és a magyar együttes.

Ugyanis az eredeti koncepció az lett volna, hogy a Neurosis és a VHK előadott volna valamit közösen. Hát, erről nagyon lemaradtunk a tökölődés miatt, sajnos már nem maradt idő a fúzióra, ami talán még tovább emelte volna az est színvonalát, de ennek ellenére sem volt semmi a négy zenekar fellépése.

Négy eléggé különböző zenekar, de mégis egy nagy egység volt az egész, még ha nem is volt minden zenekar koncertje tökéletes. A Today Is The Day-t nem ismertem, és az előadásukat sem néztem végig, de erről később.

Nemrég Zoli barátommal – aki az Entrópia Architektúra együttes gitárosa – elevenítettük fel az élményeinket. Azt mondta, szívesen emlékszik vissza, mert ő is nagyon jól érezte magát ezen a hétköznapi estén.

Akkoriban lettem Neurosis-függő. A Through Silver In Blood, valamint az ezen a turnén bemutatott Times of Grace albumok teljesen levettek a lábamról, ráadásul ilyen típusú zenét előtte még nem is hallottam, ezért nem volt kétséges, hogy élőben is látnom kell őket. A Voivod nekem addigra már örök kedvencemmé vált, őket sem láttam korábban, így a kanadai brigád fellépését is nagyon vártam, még ha nem is az eredeti felállás játszott, hanem az E-Force, Away, Piggy trió. A VHK-ról pedig annyit, hogy a kedvenc magyar zenekarom. Őket láttam már előtte párszor, de nálam egy ’kémek koncert mindig nagy eseménynek számított.

Várakozás, várakozás, várakozás. Közben büfélátogatás, sörfogyasztás. Aztán végre elkezdte Grandpierre és zenekara. Majd másfél órás koncert, ami egy előzenekar (eredetileg nem ők lettek volna, azt meg kell hagyni) státuszban elég meglepő, ráadásul addigra már vagy két órát csúszott a buli. Természetesen nem bántam, mert bármeddig el tudtam volna nézni és hallgatni őket, csak ugye mi lesz a többi zenekarral. A koncert vége felé értesültünk a hírekről, így már nem volt furcsa a dolog. Attila szokás szerint transzban volt, Boli szintén, de a többiek is átszellemülve zenéltek, Fritz pedig kegyetlen jó gitáros volt. Atyaég, Boli és Fritz már nincs is köztünk!

Mivel közben iszonyú hőség lett a teremben, néha sörvételezés a büféből, majd zúzás a VHK-n.

Nagy nehezen előkerült a Today Is The Day. Akkor lássuk, halljuk őket, de kis idő múltán a sok sör, a baromi meleg és a levegőtlen közeg, valamint a sok ugrálás megtette a hatását, ezért friss levegőre kellett mennem, hogy kiszellőztessem a fejem. Azért amennyire emlékszem, elég súlyos volt a társaság. Jó lett volna végig élvezni a koncertet, de ez így alakult.

A kidobóembereket sem zártam a szívembe aznap, mivel nem akartak visszaengedni, pedig volt pecsétem és érvényes jegyem, ráadásul a kabátom is bent volt; érthetetlen, hogy miért packáztak. Hiába mondtam, hogy mi a helyzet, hajthatatlanok voltak. Aztán Zoli barátom furfangosságának köszönhetően végül visszasurrantunk.

A Voivod-ra szerencsére összeszedtem magam, így végig élvezhettem a koncertjüket. Jó, nincs több sör, mert lemaradok mindenről. Szóval, végre őket is megcsodálhattam élőben. Nem szóltak túlságosan jól, klasszikus számokból is lehetett volna több, de mégis óriási élmény volt látni őket. Piggy és Away játékára nincsenek szavak, hatalmas volt, ahogy zenéltek. Eric is nagyon igyekezett, rá sem lehetett panasz, pedig kész csoda, hogy egyáltalán itt lehetett, mert korábban volt egy igen súlyos balesete. A lába ekkor még nem volt tökéletes. Minden akadály ellenére nagyszerű – és sajnos rövid volt a Voivod. Piggy, te sem élsz már…

Neurosis

Hatalmas várakozás előzte meg a Neurosis-t, nem csak én kattantam rá akkoriban zenéjükre, hanem egész sokan. Zoli haverom csak miattuk jött el, de ahogy hallottam, jó pár ember is az amerikai brigád kedvéért látogatott ki. Egy PeCsa méretű hely ideálisabb lett volna, de utólag kár ezen keseregni.

Már a koncert előtt értesültem arról, hogy a Neurosis a látványra is nagyon komoly figyelmet fordít. Koncepciójukban nemcsak a zenei elemek, hanem a képi megjelenítés is nagy szerepet játszik, ez a két tényező együttesen egy tökéletes világvége érzetet sugall.

Pete INC. látványfelelős

Hihetetlen profi és tébolyult volt fellépésük, ennyi év után is nehéz rá szavakat találni. Talán azt mondani sem kell, hogy kitűnően bántak a hangszereikkel, de a lényeg nem ezen volt, hanem azon az apokaliptikus hangulaton, amit performanszukkal elénk tártak. A hangzás is elsőrangú volt, iszonyú töményen és tisztán borult ránk a hangzuhatag. Ez így, a felkavaró vetítéssel és az ehhez a hangulathoz illeszkedő fényekkel mindenkit földbe gyalult. Én teljesen transzba estem, számomra ez tényleg olyan volt, mintha a koncert közben kiléptem volna a testemből, és valahol messze jártam volna. De az is lehet, hogy nemcsak képzeltem, hanem valóban meg is történt. Érdekes volt ezt megélni, mert a brutalitása és a sokkolása ellenére végig magasztos érzésem volt.

Neurosis

Mivel az időérzékem is megszűnt, nem tudom, mennyit játszott a Neurosis. Amikor vége lett, kóvályogva mentem ki a teremből. Zoli haveromat kerestem, és amikor megtaláltam, ijedten nézett rám, és azt mondta, hogy csupa vér a fejem, a homlokom, kérdezte, hogy mégis mi történt. Bámultam rá bambán, és azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, talán az eksztázis közben tettem kárt önmagamban. Valószínűleg néhányszor végigkarmoltam a buksimat. Mert ez egy ilyen koncert volt.

A szerző: Zozzie256 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*