Living Colour – A38 Hajó, 2008. október 15.

A csapat régi kedvencem, igaz, sokáig csupán az első két albumát ismertem, de nem volt hiányérzetem – végül is azon találhatók a legnagyobb slágereik. Corey Glover-ék ügyesen (vagy véletlenszerűen?) egyensúlyoznak a művészet és a szórakoztatás, az elvont és a kommersz sokszor meglehetősen szűk mezsgyéjén. Zenéjük részben funky, részben jazz, részben progresszív rock – gyakran meghökkentő, de mindig élmény hallgatni. Élőben pedig különösen, amikor a zsenialitásnak, a hangszeres virtuozitásnak is nagy terep jut. Fellépésükről hazafelé tartva nem véletlenül éreztem úgy, hogy életem koncertjén jártam.

Belőlem már jó ideje nem a tömeg-élmény vált ki katarzist, sokkal inkább a zenéhez, a muzsikusokhoz való közelség. Amikor ott vagyok, egy szűk térben, karnyújtásnyira a kreativitás forrásától, a tehetség birtokosától. Nem sztárolás ez, hanem a hangokkal való közvetlen együtt-rezgés lehetősége.

E kissé hosszúra nyúlt filozófiai felvezetés után jöjjön a lényeg, kivételesen nem túl bő lére eresztve. 🙂 Már nem emlékszem, milyen megfontolásból, de este 8-ra mentem a helyszínre, ahol kiderült, hogy nem lesz előzenekar, és a Living Colour koncertje leghamarabb 9-kor kezdődik. Így aztán még átugrottam a Boráros téri Mekibe megvacsorázni, és ezt követően tértem vissza – most már időben – az A38 Hajó gyomrába.

A második-harmadik sorban, éppen a gitáros Vernon Reid-del szemben sikerült lecövekelnem, így a legtöbb fotóm is róla készült. A YouTube-on a fellépésről mobiltelefonnal készült videóknak pocsék a minősége – élőben szerencsére hangzás tekintetében is sokkal jobban el voltunk kényeztetve. A csapat pazar koncertet adott, közben úgy éreztem, alig játszanak számomra ismeretlen dalokat (holott a setlist tanúsága szerint hét ilyen is akadt).

A frontember egy kicsit elhízott, alakját jótékonyan takarta a narancssárga kezeslábas. S bár a mikrofonja nem szólt tökéletesen, a hangja még mindig a régi volt. A többiek viszont szimplán zsenik, különösen Reid és a dobos Will Calhoun sorolható a félisten kategóriába. Már csak az utóbbi intergalaktikus magánprodukciója megérte a belépőjegy árát. A gitáros – gyakran teljes révületben – óriásikat szólózott, a bőgős Doug Wimbish pedig az egyik számnál lejött a színpadról a „tömegbe”, és a közönség tagjai között pengetett.

Teljesen elvesztettem a tér- és időérzékemet, csak előrefelé láttam és kizárólag a zene létezett számomra. Így aztán nem tudom megmondani, mennyire töltöttük meg a termet, mekkora volt az extázis, vagy hogy milyen hosszan játszott a New York-i négyes. Nem ma volt, úgyhogy nehéz visszaidéznem az egyes pillanatokat, azt viszont tudom, hogy mit éreztem közben, utána és hogy hogyan emlékszem rá csaknem egy évtized távlatából. A Top 5-ben ennek az estének biztos ott van a helye.

(fotók: Coly)

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*