Guns N’ Roses, Faith No More, Soundgarden – 1992. május. 22. péntek, Budapest, Népstadion

Kisebb-nagyobb rendszerességgel 1985 óta vezetek naplót. Így aztán nem volt nehéz megtalálnom egy korabeli bejegyzést egy nem akármilyen eseményről. Akkoriban éppen vidéken tanítottam, úgyhogy munka után a barátnőmmel busszal jöttünk fel Pestre, majd miután őt feltettem a Nagykáta felé induló vonatra, indultam a Népstadionba. A Soundgarden és a Faith No More már akkor nagy kedvenceim voltak, Axl Rose-ék pedig az idő tájt értek pályafutásuk csúcsára: ahogy a pop világában 1992-ben minden Madonnáról és Jacko-ról szólt, úgy a rock/metal trónján két zenekar, a Metallica és a Guns N’ Roses osztozott. A koncert előtt bő fél évvel jelent meg Slash-ék dupla Use Your Illusion albuma, tele remek dalokkal, úgyhogy az ember nehezen tudta kivonni magát a hatásuk alól. Már ha egyáltalán akart volna ilyet…

A Keleti pályaudvartól gyalog sétáltam át a koncert helyszínére. Meglepődtem, amikor láttam, hogy többen virágot is vittek magukkal a Pisztolyok és Rózsák ünnepére. Útközben összeismerkedtem két, farmerdzsekis fickóval: miután ők is megvették a maguk rózsáját, konyakkal kínáltak. Budafokiak voltak, és a beszédesebb – talán már nem teljesen józanul – a rózsa kapcsán bocsátkozott filozófiai fejtegetésekbe.

A Dózsa György út felől közelítettük meg a hármas kordont. Ekkor jártam életemben először a Népstadionban. Úgy tudtam, több ismerősöm is ott ül valahol a lelátón, az én jegyem viszont a küzdőtérre szólt. Körbejártam az egyre sűrűsödő tömegben (akkor még volt rá mód), hátha találok ismerősöket. 120 forintért árultak egy erre az alkalomra összeállított kiadványt – nem vettem. Viszont hirtelen egri haverokba botlottam, így onnantól velük maradtam.

A Soundgarden 6 előtt 10 perccel kezdett, sajnos elég rossz hangminőség mellett. Nagy bánatomra csupán fél órát játszottak, viszont elhangzott a Rusty Cage, az Outshined és a Face Pollution is. Számomra ismeretlen dalok is bekerültek a programba, a kedvenceim közül viszont leginkább a Holy Water-t hiányoltam. Cornell nagy figura: gitárt és mikrofonállványt vagdosott a földhöz, egyébként pedig – élőben is – óriási hangja van.

Viszonylag rövid átszerelést követően lépett a színpadra a Faith No More. Erre már előrébb mentünk volna, de az őrület végül az eredeti helyünkre préselt vissza bennünket. Az új számok nagyon jók, egy kicsit musical-esek; alig várom, hogy megjelenjen a lemez. (Az Angel Dust bő két héttel a koncert után, június 8-án látott napvilágot.) A We Care a Lot volt az első orgazmus, aztán a Surprise! You’re Dead!, a From Out of Nowhere, a Woodpecker from Mars és végül az I Can’t Get No Fuckin’ Satisfaction – helyett az Epic. Óriási volt, erre már mi is együtt őrjöngtünk a tömeggel.

Patton iszonyatos hülyén nézett ki a rövid, ódivatú frizurájával; egy darabig egy seprűvel szórakozott, majd a nézők közé vágta a takarítóeszközt. Alkonyodott, úgyhogy őt már fejgép követte. Magyar káromkodásokat vagdosott hozzánk; Axl később nemesebb célokra használta édes anyanyelvünket. A csapat 8 előtt már el is tűnt a színpadról, miután egy vissza nem tapsolt ráadásban még elnyomták a War Pigs-et.

Az ezt követő, meglehetősen hosszúra nyúlt szünetben már annyira fel voltunk pörögve, hogy a hangszórókból áradó muzsikára is énekeltünk-táncoltunk. A Metallica-tól elhangzott az Enter Sandman, a Nothing Else Matters, a Stoned Cold Crazy-feldolgozás és a Battery is. Telt-múlt az idő, és egyre növekedett a türelmetlenségünk. Addigra összejött állítólag 70 ezer ember és besötétedett. Nagy ovációt váltott ki a nézőkből, amikor két hatalmas, az új lemezek borítóit ábrázoló vásznat húztak fel a színpad két oldalán, azokon kívül pedig egy-egy hatalmas vetítővászon tette messziről is láthatóvá a színpadon hamarosan megjelenő zenészeket.

Közvetlenül a Gázrózsa előtt Queen-számokat nyomtak: a közönség részéről nagy alakítás volt a We Will Rock You és a We Are the Champions. Aztán a színpadon egyszer csak ott voltak Axl-ék. (A naptár május 22.-t mutatott, és az énekes 22-es számot viselt a pólóján.) Két régi számmal, a Nightrain-nel és a Mr. Brownstone-nal kezdtek, azt követően pedig elhangzott a zenekar szinte valamennyi nagy slágere. Közben pedig kitört az égiháború. Először még finoman szemerkélt, csupán némileg zavarva a zeneélvezetet. Ekkor vettem először a nyakamba az egyik alacsonyabb lányt, hogy szegény lásson is valamit a színpadon történtekből. Aztán mintha dézsából öntötték volna: zuhogott és villámlott, ami egy látványos színpadi fényorgiát és piroshow-t fokozott szinte apokaliptikus méretekig. A lányok eleinte a dzsekim ernyője alá bújtak, de miután az is szarrá ázott, a legjobb védekezésnek az extázis tűnt: az égi áldásra fittyet hányva, elhomályosuló szemüveggel, csatakos hajjal roptam a többiekkel.

Axl teljesen normálisan viselkedett: mondott néhány bíztató szót nekünk, magyaroknak, szerencsekívánatait fejezte ki a jövőnket, politikai sorsunkat illetően. A színpad hátterében ez alatt hatalmas magyar és „szovjet”, amerikai és déli konföderációs zászlók lobogtak virtuálisan. A frontember egyébként a koncert alatt legalább tízszer átöltözött, ám a nadrágja sosem ért combközépnél lejjebb. Bemutatta Gilby Clarke-ot, aki Slash-sel közösen a gitártudását, míg Axl egy régi Black Sabbath-nóta előadásával a zongoratudását csillogtatta meg. Az oldalsó kifutók egészen a vetítővásznakig elénk engedték a zenészeket, így szemből is láthattuk Axl-t, Slash-t és Duff-ot.

Volt szájharmonikás és voltak vokalista lányok, a villámlások kistestvéreiként pedig színpadi mini-tűzijáték vakító fényei. A lemezborítókat ábrázoló óriáslepedőkre színes fényeket vetítettek, az egyik szám alatt pedig a vetítővásznakon kívül két hatalmas figura fújódott fel, mint annak idején az Iron Maiden koncertjén: egy-egy kisfejű, potrohos kapitalistát ábrázoltak, derék-töltényövükben fényes rakétákkal, ölükből pedig egy-egy kígyózó pénisz tekergett elő.

A gyors számokra összekapaszkodva ugráltunk, a lassúkra pedig együtt ringatóztunk; nagy bulit csaptunk a szektorunkban, lelkes mozgással, fütyüléssel, üvöltözéssel, énekléssel. Talán sem előtte, sem azóta nem voltam olyan felszabadult koncerten, mint akkor. Köszönet érte őrült társaimnak, az egri rajzosoknak!

Végül az Öregúr Odafent feladta, és a továbbiakban békésen viselte a csendháborítást. Azaz végre elállt az eső. Úgy döntöttünk, megszárítjuk magunkon a ruhát, ám a repertoárban éppen akkor a lassú számok következtek: a Patience, a Don’t Cry és a November Rain, amelyek alatt természetesen öngyújtók ezreinek pisla fénye tette még hangulatosabbá a látványt. Axl – tisztelgésül a magyar közönség előtt, Freddie Mercury-hoz hasonlóan – a Tavaszi szél vizet áraszt-tal is megpróbálkozott; egy kicsit segíteni kellett neki. A Bad Obsession, a Welcome to the Jungle, a Civil War, a Sweet Child O’ Mine és a Paradise City, ha lehet, még nagyobb sikert aratott, mint a lírai számok (az ugrálástól addigra a ruha is megszáradt rajtunk).

Az egyetlen ráadásszám után a zenészek levonultak a színpadról, miközben a vásznakon egy pár perces, bugyuta horror-rajzfilm pörgött. Éppen éjfél volt, és az eső néhány percre ismét szemerkélni kezdett. Az ülőhelyes lelátón át hagytuk el az arénát, és az acéltüskés kerítést másztuk meg, hogy a tolongást kikerülve indulhassunk hazafelé. Még jó ideig a koncert hatása alatt voltunk, úgyhogy ameddig csak együtt maradtunk, vagyis a Budapest Sportcsarnokig, a Guns N’ Roses dalait dúdoltuk, énekeltük.

Békés, családias fesztivál volt, életem legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye, amelyet a pillanat hevében, közvetlenül utána addigi legfantasztikusabb koncertélményemnek bélyegeztem. Hm… Ami viszont egészen biztos, hogy a lehető legjobb társaságom volt hozzá.

A szerző: Coly565 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*