Freedom Call: Stairway to Fairyland (1999)

Ha mérföldköveket keresünk a rock/metal 90-es évekbeli történetében, két ilyen dátumot is találunk. 1991. szeptember 24-én jelent meg a Nirvana Nevermind című albuma, amelyet követően kitört a felszín alatt egy ideje már lappangó grunge-láz. Ez és az egyéb irányzatok (death, pop-punk, ipari metál) térhódítása évekre hátrébb szorította a klasszikus heavy metalt, de még a thrash-t is. 1997. június 27-én pedig a Hammerfall Glory to the Brave albuma látott napvilágot, amellyel a zenekar újra magasba emelte az old-school metal zászlaját. Ezek a folyamatok természetesen nem egyik napról a másikra, és nem egyetlen korongnak köszönhetően mentek végbe.

A XX. század utolsó évtizedének „káoszában” a saját útjukat kereső csapatok újra büszkén vállalták gyökereiket, illetve számos újonnan alakult együttes már eleve ezzel a – heavy, speed, power metal – kitűzővel a mellén vetette bele magát a küzdelembe. És újra előkerültek a dallamok, a gitárszólók, a hősies pózok és a nem ebből a világból merített témák. Ez persze csupán a leegyszerűsítése annak, ami történt, ám tény, hogy újabb kedvenceink születtek, méghozzá a műfaj hagyományos vonalának művelői közül. A Hammerfall-lal egy évben adta ki bemutatkozó albumát például az Edguy és az Iron Savior, az utolsó, 1-essel kezdődő esztendőben pedig a Sonata Arctica, a Metalium, valamint jelen cikkem főszereplője, a Freedom Call is.

A power metalt játszó, jelenleg is aktív német együttes 1998-ban, Nürnbergben alakult. A csapat meghatározó figurája Chris Bay, aki nemcsak hogy az énekesi, gitárosi, billentyűsi feladatokat látja el, hanem ő az egyetlen, aki a kezdetek óta, megszakítás nélkül tagja a zenekarnak. A banda a Keeper of the Seven Keys-korszakos Helloween által lefektetett vonal követője, ám muzsikájuk, ha lehet, még dallamosabb, monumentálisabb és – gyakran – gyorsabb is annál. Dalaik témáját a fantasy (a debütalbumon főleg ez dominál), a mitológia, a legendák világából merítik.

A frontember, mielőtt régi barátjával, a dobos Daniel Zimmermann-nal életre hívta volna a Freedom Call-t, a Zed Yago-ban is megfordult, 1993-1996 között pedig Hermann Frank (ex-Accept, ex-Sinner, ex-Victory) zenekarában, a Moon Doc-ban énekelt, hangja a csapat első két albumán hallható. Saját zenekarába később innen „csábította át” a basszusgitáros Ilker Ersin-t, a felállás pedig a gitáros Sascha Gerstner-rel vált teljessé.

A Freedom Call legelső hanganyagát, a zenekar nevét viselő hatszámos demót azonban még csak Bay és Zimmermann rögzítette, a neves producer, Charlie Bauerfeind közreműködésével, aki aztán jó néhány lemezcéghez eljuttatta a felvételt. A lehetőségre végül a Steamhammer csapott le, amely azóta a csapat valamennyi kiadványáért felelős.

A bemutatkozás zeneileg olyan erősre sikerült, hogy azt az együttesnek később talán már nem is sikerült felülmúlnia. Az anyag első részében egymást követik a bombasztikus „slágerek”, míg a korong második felében gyakrabban jelenik meg a középtempó, amely – akár ugyanabban a dalban is – üdítően ellensúlyozza a szélvészgyors témákat.

Már a lemez nyitása (Over the Rainbow) is lehengerlő: orgonával, kórussal, harangszóval indít, majd nagyon gyorsan maximális fordulatszámra pörög fel a nóta. Bay erős vokálos háttértámogatást kap – nemcsak itt, hanem a későbbiekben is.

Másodikként egy újabb örömzene, a Tears Falling érkezik, a Helloween-t juttatja eszembe, egészen addig, amíg csak meg nem szólal a kórus, ami már tipikusan Freedom Call-os. Ez az egyik kedvenc nótám az albumról, a másik a We Are One; köztük pedig ott van középtempós sulykolós, egy rövid időre felgyorsuló Fairyland a maga nagyon jó kis refrénjével és az ugyancsak vágtázó, eufórikus Shine On.

Ahelyett, hogy a többi számot is egyenként felsorolnám, két dalt emelnék ki: az egyik a Hymn to the Brave, amely a címével és egy csipetnyit zeneileg is a műfajba új (régi) vért pumpáló Hammerfall előtt tiszteleg. A másik pedig a Holy Knight, amelynek talán legnagyobb erénye a Savatage-szerű, többszólamú vokál.

A lemez megjelenését követően a csapat franciaországi turnéra indult az Angra és az Edguy társaságában. Második albumuk, a Crystal Empire két évvel később látott napvilágot. Az anyag zeneileg és szövegileg is folytatása volt a bemutatkozó albumon megkezdett útnak, engem azonban már nem nyűgözött le úgy, mint elődje. A dolgok alakulásával a gitáros Sascha Gerstner sem lehetett elégedett, mert néhány hónappal azután, hogy a Kristálybirodalmat beragyogta a nyilvánosság fénye, lelépett. Távozásakor úgy nyilatkozott, soha többé nem akar heavy metal zenekarban játszani. Egy évvel később viszont már a Helloween tagja volt…

A bőgős Ilker Ersin a 2005-ös The Circle of Life korong megjelenése után hagyta ott a zenekart; a 2013-as Beyond albumra tért vissza, és máig a csapatot erősíti. A legtovább a dobos Dan Zimmermann maradt Bay mellett, ám idővel egyre nagyobb problémát okozott számára összehangolni Freedom Call-os és Gamma Ray-s „kötelezettségeit”. Gyakorlatilag a kezdetektől párhuzamosan ütötte a bőröket a két zenekarban (Kai Hansen-nel 1997-től játszott együtt; sőt 1988-1989 között az Iron Savior-nál is ő volt a ritmusfelelős). Olyan is előfordult, hogy Chis Bay-ék a Gamma Ray előzenekaraként turnéztak – két csapat, egy dobos. Végül Zimmermann a nevesebb zenekar mellett döntött, és 2010-ben búcsút intett a nürnbergieknek. A sors iróniája, hogy a hamburgiaknál is csak 2012-ig maradt.

A Freedom Call fennállása csaknem két évtizede alatt végig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, legalábbis olyan tekintetben, hogy zsinórban 9 nagylemezt (és számos egyéb hangzóanyagot) jelentettek meg. Legemlékezetesebb alkotásuk azonban még az előző évszázadban született.

A cikk szerzője: Coly850 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*