Freedom Call: Stairway to Fairyland (1999)

Ha mérföldköveket keresünk a rock/metal 90-es évekbeli történetében, két ilyen dátumot is találunk. 1991. szeptember 24-én jelent meg a Nirvana Nevermind című albuma, amelyet követően kitört a felszín alatt egy ideje már lappangó grunge-láz. Ez és az egyéb irányzatok (death, pop-punk, ipari metál) térhódítása évekre hátrébb szorította a klasszikus heavy metalt, de még a thrash-t is. 1997. június 27-én pedig a Hammerfall Glory to the Brave albuma látott napvilágot, amellyel a zenekar újra magasba emelte az old-school metal zászlaját. Ezek a folyamatok természetesen nem egyik napról a másikra, és nem egyetlen korongnak köszönhetően mentek végbe.

A XX. század utolsó évtizedének „káoszában” a saját útjukat kereső csapatok újra büszkén vállalták gyökereiket, illetve számos újonnan alakult együttes már eleve ezzel a – heavy, speed, power metal – kitűzővel a mellén vetette bele magát a küzdelembe. És újra előkerültek a dallamok, a gitárszólók, a hősies pózok és a nem ebből a világból merített témák. Ez persze csupán a leegyszerűsítése annak, ami történt, ám tény, hogy újabb kedvenceink születtek, méghozzá a műfaj hagyományos vonalának művelői közül. A Hammerfall-lal egy évben adta ki bemutatkozó albumát például az Edguy és az Iron Savior, az utolsó, 1-essel kezdődő esztendőben pedig a Sonata Arctica, a Metalium, valamint jelen cikkem főszereplője, a Freedom Call is.

A power metalt játszó, jelenleg is aktív német együttes 1998-ban, Nürnbergben alakult. A csapat meghatározó figurája Chris Bay, aki nemcsak hogy az énekesi, gitárosi, billentyűsi feladatokat látja el, hanem ő az egyetlen, aki a kezdetek óta, megszakítás nélkül tagja a zenekarnak. A banda a Keeper of the Seven Keys-korszakos Helloween által lefektetett vonal követője, ám muzsikájuk, ha lehet, még dallamosabb, monumentálisabb és – gyakran – gyorsabb is annál. Dalaik témáját a fantasy (a debütalbumon főleg ez dominál), a mitológia, a legendák világából merítik.

A frontember, mielőtt régi barátjával, a dobos Daniel Zimmermann-nal életre hívta volna a Freedom Call-t, a Zed Yago-ban is megfordult, 1993-1996 között pedig Hermann Frank (ex-Accept, ex-Sinner, ex-Victory) zenekarában, a Moon Doc-ban énekelt, hangja a csapat első két albumán hallható. Saját zenekarába később innen „csábította át” a basszusgitáros Ilker Ersin-t, a felállás pedig a gitáros Sascha Gerstner-rel vált teljessé.

A Freedom Call legelső hanganyagát, a zenekar nevét viselő hatszámos demót azonban még csak Bay és Zimmermann rögzítette, a neves producer, Charlie Bauerfeind közreműködésével, aki aztán jó néhány lemezcéghez eljuttatta a felvételt. A lehetőségre végül a Steamhammer csapott le, amely azóta a csapat valamennyi kiadványáért felelős.

A bemutatkozás zeneileg olyan erősre sikerült, hogy azt az együttesnek később talán már nem is sikerült felülmúlnia. Az anyag első részében egymást követik a bombasztikus „slágerek”, míg a korong második felében gyakrabban jelenik meg a középtempó, amely – akár ugyanabban a dalban is – üdítően ellensúlyozza a szélvészgyors témákat.

Már a lemez nyitása (Over the Rainbow) is lehengerlő: orgonával, kórussal, harangszóval indít, majd nagyon gyorsan maximális fordulatszámra pörög fel a nóta. Bay erős vokálos háttértámogatást kap – nemcsak itt, hanem a későbbiekben is.

Másodikként egy újabb örömzene, a Tears Falling érkezik, a Helloween-t juttatja eszembe, egészen addig, amíg csak meg nem szólal a kórus, ami már tipikusan Freedom Call-os. Ez az egyik kedvenc nótám az albumról, a másik a We Are One; köztük pedig ott van középtempós sulykolós, egy rövid időre felgyorsuló Fairyland a maga nagyon jó kis refrénjével és az ugyancsak vágtázó, eufórikus Shine On.

Ahelyett, hogy a többi számot is egyenként felsorolnám, két dalt emelnék ki: az egyik a Hymn to the Brave, amely a címével és egy csipetnyit zeneileg is a műfajba új (régi) vért pumpáló Hammerfall előtt tiszteleg. A másik pedig a Holy Knight, amelynek talán legnagyobb erénye a Savatage-szerű, többszólamú vokál.

A lemez megjelenését követően a csapat franciaországi turnéra indult az Angra és az Edguy társaságában. Második albumuk, a Crystal Empire két évvel később látott napvilágot. Az anyag zeneileg és szövegileg is folytatása volt a bemutatkozó albumon megkezdett útnak, engem azonban már nem nyűgözött le úgy, mint elődje. A dolgok alakulásával a gitáros Sascha Gerstner sem lehetett elégedett, mert néhány hónappal azután, hogy a Kristálybirodalmat beragyogta a nyilvánosság fénye, lelépett. Távozásakor úgy nyilatkozott, soha többé nem akar heavy metal zenekarban játszani. Egy évvel később viszont már a Helloween tagja volt…

A bőgős Ilker Ersin a 2005-ös The Circle of Life korong megjelenése után hagyta ott a zenekart; a 2013-as Beyond albumra tért vissza, és máig a csapatot erősíti. A legtovább a dobos Dan Zimmermann maradt Bay mellett, ám idővel egyre nagyobb problémát okozott számára összehangolni Freedom Call-os és Gamma Ray-s „kötelezettségeit”. Gyakorlatilag a kezdetektől párhuzamosan ütötte a bőröket a két zenekarban (Kai Hansen-nel 1997-től játszott együtt; sőt 1988-1989 között az Iron Savior-nál is ő volt a ritmusfelelős). Olyan is előfordult, hogy Chis Bay-ék a Gamma Ray előzenekaraként turnéztak – két csapat, egy dobos. Végül Zimmermann a nevesebb zenekar mellett döntött, és 2010-ben búcsút intett a nürnbergieknek. A sors iróniája, hogy a hamburgiaknál is csak 2012-ig maradt.

A Freedom Call fennállása csaknem két évtizede alatt végig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, legalábbis olyan tekintetben, hogy zsinórban 9 nagylemezt (és számos egyéb hangzóanyagot) jelentettek meg. Legemlékezetesebb alkotásuk azonban még az előző évszázadban született.

A szerző: Coly517 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*