„Előbb-utóbb újra szeretnék egy ilyen zenekarban játszani”

Beszélgetés Kovács Gergővel és Vígh Dáviddal – 1. rész

A Rattle Inc. első olvasótalálkozójának díszvendégei az egykor Barbed Wire gitárosai voltak. A ma is aktív zenészeket előbb én, majd a közönség tagjai kérdezték. Mivel Gergővel már készült interjú erre az oldalra, igyekeztem, hogy ne ismételjük magunkat. A beszélgetés első felében a múlt, vagyis a Barbed Wire sztori kerül terítékre, amelyet követően egészen a jelenig eljutunk.

Rattle Inc.: Pontosan mettől meddig tartott a Barbed Wire története?

Kovács Gergő: Hú, én az ilyenekben borzasztó rossz vagyok, a saját születésnapomat is elfelejtem.

Vígh Dávid: Azért nagyjából vissza tudjuk fejteni. 1989-ben vagy 1990-ben indult a csapat, akkor még egy másik felállásban. A három tesó nyilván adott volt, szólógitárosként pedig az az Újvári Peti játszott velük, aki később megcsinálta az Up zenekart, és teljesen elment diszkós irányba.

K. G.: Ő egyébként az osztálytársam volt, akivel annak idején együtt jártam az utcákat. Azóta eltelt 20 év, és a mai napig jó haverok vagyunk, szinte napi kapcsolatban állunk egymással. Te, Dávid akkor még Zsolóékkal a Flegetont csináltad.

V. D.: Akkoriban ismerkedtünk meg, mert eljöttek az egyik koncertünkre, ahol még én énekeltem. Összehaverkodtunk, együtt lógtunk, és aztán mi is elmentünk az ő egyik koncertjükre, ahol Újvári Peti és Gergő a színpadon összevesztek. Emlékszel?

K. G.: Nem, de nem tartom kizártnak. (nevet)

V. D.: Peti kb. ott a színpadon ki is szállt a zenekarból, így megüresedett a pozíciója, és valahogy felmerült, hogy akkor én beszállhatnék. Be is szálltam.

K. G.: Arra viszont tisztán emlékszem, hogy Dávidék koncertjét követően nálunk beszéd tárgya volt, hogy „hú, ez a srác milyen intuitív, milyen jól mutat a színpadon, milyen jó az a stílus, ami jön belőle”. Iszonyatosan jó benyomást tett ránk, szerencsére Dávid is nyitott volt az együttműködésre, így nagyon hamar összeállt ez a négyes formáció.

V. D.: Lehengerelt a hangzásuk, kurvára tetszett, ahogy szólt a Gergő gitárja. Elkezdtünk együtt játszani, és hamar egyértelművé vált, hogy működik köztünk a kémia.

Kovács Gergő és Vígh Dávid

R. I.: Meddig tartott a történet? A második (utolsó) demótok 1992-ben jelent meg…

V. D.: Hogy hogyan lett vége, az egy jó kérdés.

K. G.: Nem volt olyan, hogy összegyűltünk, és kimondtuk, hogy akkor vége.

V. D.: Mindig ott volt a levegőben, hogy az ikrek kimennek Amerikába, és végül ki is mentek. A feloszlásunkban az is közrejátszott, hogy engem közben eléggé eltalált a grunge. Konkrétan egy éjszaka alatt lettem a műfaj követője: megláttam a Pearl Jam Even Flow című dalának klipjét, és az genetikailag átkódolt. Onnantól kezdve nem érdekelt a Sepultura. Az más kérdés, hogy később visszatértem a metálhoz, de amikor fiatal kölyök vagy, folyamatosan érnek ilyen impulzusok. 19 éves voltam akkor. Közben Gergőéknek is kinyílt a zenei ízlésük, és a metál, abban a formájában, ahogy mi játszottuk, eszköztárát tekintve mindannyiunk számára egy picit szűkössé vált. Kinőttük azt a formátumot.

K. G.: Egy kicsit fura megfogalmazás az, hogy kinőttük, mivel mostanában újra kezdenek visszajönni nálam azok az érzések…

V. D.: Kreatív szinten mondom: a második demón már szaxofont használtunk, kísérletezgettünk, ami annak a jele volt, hogy egy picit szerettünk volna másfelé is nyitni. Végül maga a struktúra szűnt meg, mivel a tesók leléptek Amerikába.

K. G.: Én akkor is metálosnak vallottam magam, a mindenem volt ez az irányzat. Ugyanakkor kiskorom óta Peter Gabriel-től a King Crimson-ig minden egyebet is hallgattam. Dávid ugyanígy vevő volt ezekre a zenékre, libabőröztünk tőlük, miközben riffeket gyártottunk. A metállal párhuzamosan, köszönhetően talán a szüleim nyitottságának, mindenféle egyéb, jó zenét is hallgattam. Amikor bejött nálunk a szaxofon, az nem az én döntésem volt vagy Dávidé; mindannyian akartuk hallani, hogy hogyan szól.

V. D.: Ez a fajta nyitottság, kísérletezés azóta is megvan bennünk, Gergő zenéjében és abban is, amit én csinálok.

K. G.: Visszatérve a kérdésedre, nem mondtuk ki, hogy feloszlunk, mindössze annyi történt, hogy az a motiváció, ami Dávidban és bennem mindig is megvolt, a bátyámékban kisebb tűzzel lobogott. Ők is szerettek zenélni, viszont ki akartak menni Amerikába, az építészetet választották, és egyetemistaként már nyűgöt jelentettek számukra a próbák. A gitározás mellett Dávid elkezdett művészeti irányba nyitni, én is felvételiztem, így borzasztó nehéz volt megtartani a korábbi koncentrációt.

R. I.: Mai fejjel hogyan értékelitek az akkori tevékenységeteket, amit elértetek vagy elérhettetek volna?

V. D.: Pont a múltkor tartottam otthon egy retrospektív estét, amikor végighallgattam néhány korabeli demót, a sajátjainkat és néhány másik zenekarét. A mostani fülemmel hallgatva ezek teljesen vállalhatatlan produkciók. Természetesen a mai zenékhez képest gondolom így: ha meghallgatsz például egy Tesseract-ot, ahogy ma zenélnek az emberek, az fényévekre van attól, amit mi produkáltunk; mintha egy másik emberi faj lettünk volna. Persze a mi anyagainkban is ott van a tűz, és tökre érezhetők a témák, viszont ahogy azokat eljátszottuk és rögzítettük a demókon, azon azért, mondjuk így, még sokat szerkesztenék.

K. G.: Nem volt rálátásunk a technikára, ezen a téren semmi tapasztalatunk nem volt. Az első demót például végig vonalból vettük fel.

V. D.: A hangzásról sem volt sok elképzelésünk, de szerintem Magyarországon senkinek. Nem volt olyan hangmérnök, aki egy normális metál gitárhangot meg tudott volna csinálni. Torzítóink voltak, amiket amennyire csak lehetett, kitekertünk.

R. I.: Mi az, ami a legjobban megmaradt bennetek abból az időszakból?

V. D.: A 90-es évek elején nagyon érdekes zenei klíma volt Magyarországon. Olyan kevés banda játszott ilyen jellegű zenét, hogy elég volt 200-300 kisméretű, fénymásolt plakáttal teleragasztanunk a várost, és telt ház volt a bulikon. A Láng Művelődési Házban, egy thrash fesztiválon 1500 ember tombolt, és nekünk ez volt a harmadik koncertünk…

K. G.: A 800-900 fő megszokott létszám volt a bulikon, és ez volt az underground, olyan csapatokkal, mint az Undertaking, a Beyond, a Just, a Necrofight, a Bedlam és természetesen a Barbed Wire. Iszonyatosan jó évek voltak ezek!

R. I.: Mára viszont mintha eltűntek volna az emberek a koncertekről…

V. D.: Nem tudom, mi történt a közönséggel: valószínűleg szegmentálódott, részekre hullott, másféle zenét hallgat. A mostani zenekarom, a Turbo egy aktív, koncertező csapat – most éppen nem, de korábban 10 évet lenyomtunk ebben a szcénában, és hogy vidéken mennyire nem érdekli az embereket az élő zene, mennyire nehéz kirángatni őket a tévé vagy a YouTube elől, az valami elképesztő.

K. G.: Egyetértek. Ilyen szempontból szerencsések vagyunk, hogy megérhettük a fent említett dolgot, amiről most már csak mesélni tudunk.

V. G.: Ma ki zarándokolna ki Csepelre, a Mahart Művelődési Házba egy ilyen koncertre? Senki. HC-közegben még lehet, hogy megmozdulnak az emberek, de rockzenére már nem hiszem.

V. D.: Ha emlékezetes sztorikra vagy kíváncsi, volt egy Metalkarácsony, ahol talán a Pokolgép volt a főzenekar, és ahol mi is játszottunk. A buli előtt két vagy három nappal elmentem szánkózni, és estem egy kurva nagyot. Bevertem a fejem egy kőbe, agyrázkódást kaptam, négy percre minden kiesett, aminek az lett az eredménye, hogy elfelejtettem az összes dalt. A koncert előtt fél órával Gergő tanítgatta nekem azokat a track-eket, amiket én írtam vagy együtt írtunk.

K. G.: Én motorral estem az egyik koncert előtt, szétrepedt a könyököm, de másnap nyomnunk kellett. Ráadásul a fellépésen stage diving-oltam is egyet: letettem a gitárom, ugrottam és persze, hogy szétnyílt a közönség. Háttal nyomtam, és ahelyett, hogy megfogtak volna, mint egy süllyesztőben, eltűntem a sötétben.

R. I.: Azóta mi történt veletek, zeneileg és a civil életben?

K. G.: Én kisebb megszakításokkal azóta is folyamatosan zenélgetek mindenféle projektekben. Az utóbbi időben elmentem elektronikus irányba, de pont mostanában beszélgettem pár ismerősömmel arról, hogy mennyire hiányzik ez a nagyon régi, egyszerű, riffelős, torzítós világ. Biztos, hogy előbb-utóbb újra szeretnék egy ilyen zenekarban játszani, vagy egy ilyen bandát csinálni, mert bár jók ezek az elektronikus kísérletek, de hiányzik ez a „vissza a gyökerekhez” megközelítés.

Egyébként pedig kint Amerikában elvégeztem egy belsőépítészi egyetemet, és most már lassan 15 éve grafikusként, művészeti vezetőként dolgozom egy kreatív ügynökségnél. Sokat utazom, sportolok; bázisugró vagyok, ami azt jelenti, hogy objektumokról ugrok ejtőernyővel. És van két nagyon cuki fiam.

V. D.: A zenélés nekem is egy elég markáns csapás maradt az életemben. A Barbed Wire után volt a Sonic Smell nevű zenekarunk, amivel Pearl Jam-, Temple of the Dog-szerű muzsikát játszottunk, aztán beszippantott a VHK. Majdnem egy évig voltam velük; ott tanultam meg, hogyan lehet elengedni a fejből történő muzsikálást, és máshonnan inspirálódni. Amikor a színpadon állok, azt veszem észre, hogy redőny le, majdhogynem nem is használom a fejemet, az ujjaim emlékeznek a riffekre, és teljesen máshonnan, lentről tolom a dolgot.

Utána évekig kint éltem Londonban, ott végeztem el az egyetemet. Amikor hazajöttem, megcsináltuk a Turbo-t, ami egy kétszeres Fonogram-díjas zenekar. Én ebben a csapatban tudom kiélni azokat az igényeimet, amelyeket Gergő is említett. Amíg élek, imádni fogom, hogy kitekerem az erősítőt, és jön a riff. A Turbo arról szól, hogy ezeket az energiákat szabadon engedjük, hiszen ott egyfajta szilaj rock and roll-t játszunk.

Ez az együttes most egy picit pihen, mindenki „elment szülési szabadságra”, én pedig elektronikus zenékkel kísérletezem. Van egy Takkra nevű formációm, ami inkább az ambient vonalat képviseli, nagyon sok képi elemmel. Mintha a Vangelis és a Pink Floyd muzsikája találkozna: egy nagyon szállós, texturális dolog, nincs benne ének, alapvetően nagyon széttekert gitártémákra épül. Ha valakit érdekel, a Soundcloud-on és a Bandcamp-en is meg lehet hallgatni.

A civil életben én is art director-ként tevékenykedem. Van egy cégem, a Global Illumination, ami többnyire kreatív tartalmat gyárt, reklámokat, épületmapping-eket, színpadi látványokat készít. Az Ozora Fesztivál színpadát például már harmadik éve mi csináljuk. Ott maximálisan ki tudom élni a pszichedelikus, vizuális vágyaimat.

(Holnap spiritualitással és bázisugrással folytatjuk, valamint a Barbed Wire újjáalakulásának esélyeit is szóba hozzuk.)

A szerző: Coly795 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*