Destruction: Mad Butcher EP/Release from Agony (1987)

Köztudott, hogy a Destruction 1986-ban az Eternal Devastation-nal egyrészt egy újabb remekművet készített el, másrészt egyértelműen bebetonozta magát a thrash metal nagyágyúi közé. A trió egy év leforgása alatt két megkerülhetetlen klasszikust adott a műfajnak, a kritikák pozitívan fogadták mindkét anyagot, a rajongótáboruk növekedett, ezáltal egyre nagyobb, és fokozódó népszerűségre tettek szert.

Sajnos a kialakult helyzet túl soknak bizonyult Tommy Sandmann dobos számára, aki a biztonságos, nyugodt életet választva kilépett a zenekarból: az ütős teljesen hátat fordított a zeneiparnak, és azóta rendőrként dolgozik. Miután az Eternal Devastation turné állomásait már lekötötték, és nem volt dobosuk, a probléma áthidalását Christian „Witchhunter” Dudek segítségével oldották meg. (Az elhunyt dobos kizárólag ezen a körúton játszott a Destruction-nel). A ’85-ös két kanadai bulit leszámítva eme „portya” alkalmával lépték át először Németország határait. Ez volt a legendás Hell Comes to Your Town turné a Kreator-rel és a Rage-dzsel, amely Hollandiát és Belgiumot érintette még, de adtak egy koncertet az Angel Dust-tal és a Tankard-dal (1987. január 31-én a frankfurti Oberurselben) is.

Miután a turné befejeződött, Witchhunter visszatért a Sodomba, Schmier-ék pedig a tagságot két új emberrel töltötték fel, nevezetesen a jazz vonalról érkezett Oliver „Olly” Kaiser dobossal, illetve egy másik gitárossal, Harald „Harry” Wilkens-szel, vagyis az addig trióként funkcionáló Destruction kvartett lett. Ez a lépés azt vonta maga után, hogy zeneileg egy, az előző anyagokhoz képest még technikásabb, fifikásabb, progresszívebb, uram bocsá’, letisztultabb irányba léptek tovább.

Az új tagok nemcsak zenei, hanem image-beli változást is generáltak, ugyanis az addig bőrbe, töltényhevederekbe, szegecsekbe öltözött társaság „mezei”, hétköznapi ruhákat kezdett viselni. Fazonilag, küllemileg abszolút illett a képbe a két új arc, sokat nyert velük a zenekar. Egyfelől a két gitár alkalmazásából kifolyólag vastagabb, keményebb lett a zenekar hangzása, másfelől bizonyítást nyert, hogy nem tehetségtelen, ügyetlen, kezdő muzsikusok léptek a banda soraiba.

1986 decemberében vonult az új, megváltozott legénység a münsteri Karo stúdióba, hogy Kalle Trapp producer felügyelete mellett rögzítse első közös produkcióját, amely az 1987. július 25-én kiadott Mad Butcher EP lett. A címadó dal – amely szerepelt a Bestial Invasion of Hell demón, illetve a Sentence of Death EP-n – egy gyorsabb, komplexebb, ha úgy tetszik átdolgozott változatával nyit a korong. Maga a nóta a Destruction (és az egyetemes thrash történet) legklasszikusabb szerzeménye; ha csak a zenekar saját repertoárjára fókuszálunk, akkor a Curse the Gods-zal, a Bestial Invasion-nel vagy az Invincible Force-szal egyenértékű darab. Alapos vérfrissítésen esett át a szerzemény, Harry új dimenziókat nyitott, új értelmet adott a darabnak, a két gitáros óriásit riffel és szólózik a szerzeményben, főleg a váltott szólómunka zseniális. Bizony, köröket ver az eredeti változatra.

Ezt követően a Plasmatics Coup d’Etat lemezén szereplő The Damned feldolgozása hangzik el, amely alapvetően egy dallamos tétel, de így is beleillik a Destruction világába, lévén hogy a csapat sosem mondott nemet a melódiákra. Schmier-ék remekül formálták a képükre a dalt, szinte alig vettek el belőle valamit. Azt sem tartom kizártnak, hogy sokan ezáltal fedezték fel maguknak a Wendy O’ Williams (R.I.P.) vezette bandát.

A megújult felállású tagság első közös szerzeménye a Reject Emotions, egy akusztikus gitárral és Schmier énekével kezdődő, majd középtempóig fejlődő szerzemény; a maga majdnem hét percével a klasszikus Destruction egyik leghosszabb tétele a Black Death-szel és a Sign of Fear-rel egyetemben, de hogy a legkomplexebb, az biztos. A turnézás hátrányait (visszautasított érzelmek – ez a cím) taglaló számról azt olvastam, hogy egy thrash ballada, ami jó nagy hülyeség, mert ez egy összetett, középtempós dal, és a Destruction koncertjein előszeretettel bukkant fel azokban az időkben. Mindkét új muzsikus parádézik benne, csakúgy, mint a többi tételben.

Végül a hangulatos, instrumentális The Last Judgement zárja az EP-t; ez egy az egyben Harry nótája, ő játszotta fel a dalt. Nem volt meglepő a felvétel, hiszen az együttes ezt megelőzően is tett fel instrumentális nótákat a lemezeire, gondoljunk a Thrash Attack-re vagy az Upcoming Devastation-ra. Úgy gondolom, ezzel a kiadvánnyal nem tévedett a csapat, és jelezte, hogy mi várható tőlük a jövőben.

Az EP megjelenése előtt intenzív koncertezésbe, turnézásba kezdett a zenekar. A Living Death-szel és a Darkness-szel május 3-án a bochumi Zeche-ben, júniusban a második Dynamo fesztiválon játszottak, ezután egy-egy buli következett az Artillery-vel (június 20. – Koppenhága, Carlton Rock Paladz), illetve a Tankard és az Assassin társaságában (július 4. – Pede St. Lievens Houtem, Zaal, Belgium), majd július 14-étől az Egyesült Államokban léptek fel, többek között az Exodus-szal, a Wargasm-mal, a Voivod-dal és a Death Angel-lel (július 14. – The Ritz, New York), és a Milwaukee Metalfest fesztiválon (július 25. – The Eagles Nest, Milwaukee).

A csapat érezhetően elkapta a fonalat, lendületben volt, mivel szeptembertől újra Münsterben, Kalle Trapp-pal kezdtek el dolgozni (míg a maszterizálásra a tengerentúlon, a New York állambeli Peekskill-ben található Masterdisk stúdióban került sor). Ennek a munkának a végeredménye lett a december 1-jén megjelent Release from Agony. Aki az EP-vel ismerte meg a bandát, annak egyáltalán nem okozott meglepetést a harmadik album, de aki a kezdetek óta rajongott a Destruction-ért, beláthatta, hogy a zenekarnak esze ágában sincs visszakanyarodni a korai, erősen okkult, sátánista töltetű világhoz.

A Beyond Eternity intróját követő címadó szám ott veszi fel a stafétabotot, ahol az EP végén letették. Komoly zenei változásokat nem eszközöltek, nem fokozták a komplexitást, ugyanazon az úton haladtak tovább, amelyre az új srácokkal ráléptek. Miután fejlődött, változott a muzsika, ezt a folyamatot a szövegek sem kerülték el, ugyanis a korábbi, már fentebb vázolt, gonosz-tematikájú, sátánista jellegű sorokat társadalomkritikus, politikai mondanivalójú, illetve horrorral foglalkozó gondolatok vették át. Ennek fényében a Dissatisfied Existence egy olyan emberről szól, aki túljutott a saját kapcsolatain, de még szembenéz mások problémáival, majd megpróbálja megtalálni az élet értelmét. A nyomasztó, súlyos, lassú Sign of Fear egy rossz kapcsolat, egy viszonzatlan szerelem zűrzavarát taglalja, az Unconscious Ruins a birkaszellemről íródott, arról, hogy valaki beleszürkül a tömegbe, és hogyan manipulálhatják az életét.

Az Incriminated Adolf Hitlerre, illetve a Harmadik Birodalomra utal, kifejezetten arra, hogy néhányan felteszik a kérdést, miért kérik a német embereket arra, hogy megbánjanak olyan eseményeket, amelyek 40 évvel azelőtt történtek. Az Our Oppression a demokrácia és a gyenge államok szétverését taglalja, azt, hogy nem igazságosan választottunk képviselőket (hivatalnokokat), amikor kenőpénzzel könnyedén nyerhettek, ezáltal elveszik tőlünk a szabadságot. A Survive to Die-ban pedig a főhősnek elege lesz mindabból, amit az ellensége tett, összeesküvést sző ellene és megöli. Meglepő húzás (meglepetés?) volt a dal végén elhangzó In the Mood (Glenn Miller & His Orchestra) részletét a Rózsaszín Párduc főcímdalába úsztatni.

A korai Destruction életművéből minimum két ismert, népszerű nóta kapott helyet az anyagon, a Dissatisfied Existence, valamint a Unconscious Ruins, de a többi miatt sem kell(ett) a bandának szégyenkeznie, ugyanis parádés az egész alkotás úgy, ahogy van.

Ahogy a zenészek a stúdióban letették a kezükből a hangszereket, újabb turnéra indultak a Motörhead és King Diamond társaságában, amelyet követően a Motörhead-Girlschool körúthoz csatlakoztak; július közepén egy rövid, ötállomásos amerikai koncertsorozatot bonyolítottak le, majd szeptembertől, egy rövid szusszanást és feltöltődést követően újra Európára fókuszáltak.

Ahogy korábban említettem, a Cracked Brain album felvételei előtt Schmier-t kirúgták, mert a frontember elégedetlen volt az aktuális zenei vonallal (ráadásul a Celtic Frost-tal közös turné csúfos bukása sem tett jót a banda egységének), amivel megpecsételték a pályafutásukat, az aranykoruk véget ért, a népszerűségük rohamosan megcsappant. (Schmier az eltávolítása után Jörg Michael dobossal, illetve Uwe „Schmuddel” Hoffmann gitárossal összehozta a Headhuntert, és Parody of Life címmel egy kitűnő korongot készítettek.) A jelenről sok mindent nem kell mondanom, mert az 1999 óta előttünk zajlik, így azzal mindannyian tisztában vagyunk.

A szerző: Dávid László604 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*