Blackfinger: When Colors Fade Away (2017)

Remélem, nem köveznek meg érte a Trouble-rajongók, de azáltal, hogy Eric Wagner énekes sokadszorra, immár úgy tűnik, véglegesen kiszállt a zenekarból, mi metalosok, kifejezetten jól jártunk. Miért? Egyrészt mert a Trouble nagyon jó vásárt csinált Kyle Thomas-szal, a The Distortion Field egy kitűnő album lett, másrészt pedig Wagner két zenekart is futtat, a The Skull-t és a Blackfinger-t. Márpedig az ő hangjából sosem elég.

Ez utóbbi csapata idén jelentette meg a második lemezét. Mielőtt bármit is írnék az anyagról, elöljáróban le kell szögeznem, hogy képtelen vagyok elfogultság nélkül nyilatkozni Eric teljesítményéről, korábbi anyagairól. Az egyik leghitelesebb, legőszintébb, legeredetibb hanggal rendelkező frontember, az viszont már más lapra tartozik, hogy sosem részesült komoly elismerésben. Abba pedig már bele sem megyek, hogy kifejezetten „imádod vagy gyűlölöd” hangja van, bár ez a felvetés egyszerűen butaság, Eric Wagner az egyik legjobb énekes/frontember és pont. Ez az ember egyszerűen képtelen volt fércmunkát kiadni a kezei közül az eltelt majdnem négy évtized alatt.

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy mit várhatunk tőle, mit várhatunk az új Blackfinger lemeztől? Vidám, napsütötte muzsikát semmiképpen sem, ellenben súlyos, egy kicsit nyomasztó, depresszív témákat annál inkább. Kapcsolódási pontként az ős Trouble-t (mi mást) hozom fel, a dalok hangulata, jellege egyértelműen a Psalm 9/The Skull korongokra utal vissza, itt-ott egy kicsit a negyedik mű világát is megidézve. Ami a legfontosabb, hogy itt nincsenek zakatolások, lúdbőrözést kiváltó ikerszólók, ellenben vannak zseniális riffek, kitűnő basszusfutamok – úgy en bloc az egész album fenomenális.

Eric Wagner

Totál borult az egész anyag, legyen szó a nyitó címadó szerzeményről, a Can I Get a Witness-ről, a Waiting for the Sun-ról, míg a Till We Meet Again-be némi stoner/southern íz is becsúszik. Persze nem nehéz jó szerzeményeket komponálni úgy, hogy a banda sorait egy olyan veterán erősíti, mint Terry Weston gitáros, akit a fanatikus, a stílust nagykanállal fogyasztó doomsterek olyan együttesekből ismerhetnek, mint a Dream Death, a Penance, illetőleg a Doomwatch. Ha már Terry szóba került, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy Eric körül elég komoly nagytakarítás ment végbe a tagságot illetően, hiszen az előző alkotást feljátszó brigádból már senki sincs itt: Larry Piatz dobost David Snyder váltotta, Ben Smith basszusgitáros helyére Matthew Cross került, míg a másodgitáros posztját Matthew Tuite tölti be. (Az előző anyagon Rico Bianchi és Douglas Hakes gitároztak.)

A szövegeket illetően egyfajta koncepció tükröződik a dalokban, hiszen ahogy Wagner mester megfogalmazta: „A színek már az első albumon is a középpontban álltak. Szerintem magára az életre vagy talán a reményre utaltam ilyen módon. Most viszont az a kérdés: mi történik akkor, ha elkezdenek halványulni a színek, vagy úgy érzed, minden remény elveszett? Mindenki életében elérkezik az időszak, amikor szembe kell szállnia a sötét énjével, hogy kijusson a fényre.” Márpedig ő, Wagner tudna erről a témáról egy s mást mondani. Értelemszerűen a hangzásba sem lehet belekötni, nagyon telten, vastagon szól a korong, ahogy az Eric-től elvárható, ahogy az rá mindig is jellemző volt.

Levonva a végső konklúziót, ez egy zseniális, hamísítatlan, ízig-vérig doom album, az idei év egyik fénypontja. Nálam egyértelműen Top 5-ös alkotás.

A szerző: Dávid László488 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*