„Biztos vagyok benne, hogy valamikor még fogunk együtt zenélni”

Beszélgetés Kovács Gergővel és Vígh Dáviddal – 2. rész

Rattle Inc.: Dávid, a képek alapján, amiket felteszel magadról a Facebook-ra, úgy láttam, hogy a spiritualitás irányába is elég erősen elmentél.

Vígh Dávid: Szerintem egyfajta vallás van, az, ami az ember belső lényéből tárul fel. Én azt érzem, hogy ezen az úton járok. Saját magamban befelé találtam valamit, amivel érdemes foglalkozni, amit érdemes a felszínre hozni. A zenében és a vizualitásban is nagyon sok minden ebből táplálkozik. Ez egy nagyon fontos kreatív forrás, és nem korlátozódik le vallásokra.

R. I.: Gergő, a bázisugrás hogyan jött az életedbe?

Kovács Gergő: A 90-es években elkezdtem ejtőernyőzni, közben pedig bázisugrókról is láttam felvételeket, úgyhogy azt is ki akartam próbálni. Ráadásul az egyik ejtőernyős srác hozott egy ehhez szükséges felszerelést Ausztráliából, úgyhogy minden adott volt hozzá. Kimentünk Horvátországba, ott van egy 120 méteres híd, onnan ugrottunk először, nyolcat-tízet, és egyből megfogott a dolog.

Nem akarom túlmisztifikálni, de a zene, a vizuális művészet és az ugrás egyaránt a saját éned valamilyen szinten történő megtapasztalása. Ha leugrasz egy 120 méter magas kémény tetejéről, annak nem csak sportértéke van; egy olyan tudatállapotba kerülsz, amelyben megszűnik körülötted a világ. Egy olyan belső világot teremtesz, amelyben nincsenek anyagi vagy időbeli korlátok. Vagy ott állsz egy ezer méter magas sziklán, és tudod, hogy 3 másodperc múlva el fogsz lépni róla; ez egy olyan tudatot ad, amilyet nekem az életben semmi más nem tudott megadni. És valahogy mégis össze tudom ezt kötni az összes többi énemmel. Amikor ott vagyok a próbateremben, nem írom a számot, hanem rám talál a hangzás. Hülyén hangzik, de nem én írom a dalt, csak elő tudom azt adni. Libabőrözöm, és arra gondolok, hogy „igen, megtalált”.

Kovács Gergő és Vígh Dávid

V. D.: Gergő azt járja körül, hogy ez egyfajta transzállapot, amelyet a zene révén mi már gyerekkorunkban megtapasztaltunk. Valami átkattan, és az igazán jó riffek ezen a csatornán keresztül jönnek, és mi csupán eszközök vagyunk.

K. G.: És a színpad még erre is rátesz egy lapáttal: annak idején, amikor kimentünk, és feltekertük az erősítőket, akkor megszűnt a világ. Életem legjobb élményei kapcsolódnak ehhez az időszakhoz.

V. D.: Érdekes, amikor Gergőnél kialakult ez az extrém sport iránti igény, az kábé akkortájt volt, amikor én elkezdtem kísérletezni a kábszerekkel. Más-más módon, de mindketten ezt a módosult tudatállapotot kerestük.

R. I.: Amióta a Barbed Wire feloszlott, zenéltetek-e együtt?

V. D.: Ez jó kis felvetés: nem.

R. I.: Ebből logikusan adódik az utolsó kérdésem: fogtok-e még valaha együtt játszani?

K. G.: Mi nem haraggal váltunk el egymástól, a mai napig nagyon jó barátok vagyunk. Érdekel, hogy mit csinál Dávid, és remélem, hogy őt is érdekli, hogy én mit csinálok. Közben pedig telnek az évek, és én biztos vagyok benne, hogy valamikor még fogunk együtt zenélni. Miért ne? Nem tudom elképzelni, hogy ne valami jó szülessen ebből az együttműködésből. Még ha a személyiségünk változott is valamennyit, tudom jól, hogy ha lemennék egy próbaterembe, és Dávid is megérkezne, hogy na, akkor csapjunk bele, és ott lenne még 2-3 másik srác, és elkezdenénk tolni a zenét… Máris libabőrözök a gondolatától, mert így volt régen is: nyomtuk, egymásra néztünk, hogy „fú, ez de jó!”, és ment minden mint a karikacsapás, egymás után álltak össze a számok.

V. D.: Az élet folyása másfelé vitt bennünket, de simán benne van a pakliban, hogy összejön még köztünk valamiféle együttműködés.

R. I.: Konkrétan, azt el tudjátok képzelni, hogy a Barbed Wire-nek legyen valamiféle folytatása, akár csak egyetlen koncert erejéig? Az ikreken múlik ez, vagy valami máson?

V. D.: Gergővel szerintem mi jobban vennénk az akadályt…

K. G.: Egyikünk sem dobta még fel ezt így konkrétan, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam már el azon, hogy milyen lenne, ha újra összeállnánk. A bátyámékkal nem hiszem, hogy össze tudnánk hozni, nem mintha nekik nem lenne rohadt jó érzés, hanem mert ők teljesen más irányba mentek el, és ezzel semmi baj nincs. Úgyhogy lehet, hogy pár új arc is kell majd hozzá, de Dáviddal abszolút elképzelhetőnek tartom az együtt muzsikálást.

V. D.: Én alapvetően egy kicsit szkeptikus szoktam lenni a múltba tekintgető újbóli összeállásokkal kapcsolatban. Ott voltam a Bedlam reunion koncerten is, és vegyes érzelmeim voltak vele kapcsolatban. Ilyenkor ugyanis a 30 évvel ezelőtti sztori ki van ragadva a maga kontextusából. Ugyanazokat a dalokat most eljátszani: nem tudom, hogy működne-e a dolog. De ki kell próbálni.

K. G.: Ahogy Dávidot és magamat is ismerem, lehet, hogy alapjában véve megtartanánk a régi dalokat, de belevinnénk az elmúlt 20 év tapasztalatát is, és egy nagyon tökös, nagyon durva, letisztult formában nyomnánk. Ami ugyanúgy Barbed Wire lenne. Ha azóta folyamatosan létezne a csapat, valószínűleg akkor sem a Save Our Nation-t játszanánk nyakra-főre; lehet, hogy néha-néha bedobnánk, de a régi és az újonnan írt dalokba is belevinnénk azt a tudást, amire közben szert tettünk, és azokat az élményeket, amelyek velünk történtek.

V. D.: Lehet, hogy éppen ez a beszélgetés lesz a katalizátora annak, hogy Gergővel újra leüljünk gitározni. Ki tudja…

R. I.: Így legyen!

KÖZÖNSÉGKÉRDÉSEK

Dávid Laci: Annak idején, amikor az első demót vettétek fel, voltak olyan szerzeményeitek, amelyek nem kerültek fel a kazettára? Nekem például egy Early Frost című tétel is rémlik…

V. D.: Tényleg volt egy ilyen számunk, sőt, jóval több dalunk volt, hiszen elég hosszú koncerteket tudtunk nyomni. Hogy konkrétan mi alapján szelektáltunk, nem tudom, de a stúdióban egy viszonylag limitált időkeret, két nap állt a rendelkezésünkre; ami belefért, az került fel végül a demóra.

D. L.: Büszkék vagytok az akkori Barbed Wire-ra?

V. D.: Szerintem a saját összefüggésében a zenekar egy maximálisan sikeres ügy volt. Meglepően rövid idő alatt nagyon sok emberhez eljutottunk, főleg mai mércével mérve. Ráadásul nagyon élveztük is az egészet. Nálam a siker mindig összekapcsolódik azzal, hogy mennyire élvezem azt, amit csinálok. Márpedig ott elég magas volt az élvezeti faktor.

K. G.: Valahogy máshogy voltunk kódolva, mint a mai előadók többsége. Nem az volt a prioritás, hogy megéljünk belőle. Persze, hogy fantáziáltunk a Wembley-ről, de tettük a dolgunkat, játszottuk, ami nekünk tetszett, amitől libabőrösek lettünk a próbateremben. Aztán ezt a színpadon is előadtuk, és ha ez valakinek tetszett, akkor annak mi kurvára örültünk. Nem fordítva történt, hogy „ez most nagyon megy, nagyon trendi, üssük a vasat!”. Sőt, az egyik kiadó fel is ajánlotta nekünk, hogy csinálhatunk lemezt, csak énekeljünk magyarul. Amire mi nemet mondtunk.

Az elmúlt évek során sokszor megkérdezték tőlem, hogy miért hagytuk abba, és hogy szerintem mi lett volna belőlünk, ha folytatjuk. Nem biztos, de lehet, hogy akár még egy Tankcsapda-szintű zenekarrá is kinőhettük volna magunkat, ha megkötünk bizonyos kompromisszumokat, ha változatlanul azon az ösvényen haladunk tovább. De nem így történt, mi ezt az utat választottuk Dáviddal. Ha arrafelé mentünk volna, valószínűleg minden mást fel kellett volna adnom, amit az elmúlt 15 évben csináltam, és így kimaradtak volna az életemből azokat az élmények, inspirációk, amelyek engem értek. Lehet, hogy ma egy rocksztár lennék Los Angeles-ben, viszont lehet, hogy így soha nem ugrottam volna bázist, és más nagyon fontos történetek is kimaradtak volna az életemből. Ahogy történtek a dolgok, azt soha nem kudarcnak élem meg: mi ezt az utat választottuk.

V. D.: Nyilván nem az volt a sorsunk, hogy mi legyünk a második Tankcsapda. Ha szabad egy kicsit magamról beszélnem, a Turbo is egy olyan formáció, amit el kellett engednünk egy időre, mert pont az a lényegi része illant el egy kicsit, amire az egész zenekar épült. Az a fajta tűz, a jammelés utáni vágy, és az, hogy imádunk együtt muzsikálni, egy ideig tartott, aztán eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy már nem áll a faszunk, amikor elkezdünk jammelni, és én elég önkritikus vagyok ahhoz, hogy amikor ez bekövetkezik, azt mondjam, hogy akkor most egy kicsit pihenjünk.

Szerintem ahhoz, hogy egy Tankcsapda vagy egy Metallica legyél, ezt a fajta önkritikai érzékedet egy picit le kell tompítanod. Szerintem ők nagyon sok kompromisszumot hoznak, nekem viszont a muzsika mindig kompromisszummentes kell, hogy legyen. Ha csinálunk valamit, az szívből jöjjön, abban legyek benne teljesen. Ha nem így van, akkor inkább ne csináljuk.

Zozzie: Én válaszolnék helyettetek Lacinak arra a kérdésére, hogy mennyire vagytok, mennyire lehettek büszkék arra, amit csináltatok. Szerintem nagyon büszkék lehettek rá, és szerintem így volt kerek, úgy volt jó, ahogy csináltátok.

K. G.: Most libabőrözöm, mert ha nekem csak egyetlen ember is ezt mondja, már megérte. Ez a legszebb ebben az egészben: ha valakinek nagyon bejött, amit én adtam neki, akkor én már maximálisan boldog és elégedett vagyok.

A szerző: Coly775 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*