A pillanatok varázsa

A boldogságról úgy tartjuk, hogy átmeneti, rövid ideig tartó állapot. Az ember nem folyamatosan érzi magát boldognak, hanem bizonyos emelkedett, emlékezetes, kivételes helyzetekben, felfokozott érzelmi állapotban éli meg ezt az emóciót. Ugyanígy a katarzis sem egy hosszan tartó állapot, hanem egy szituáció, egy élmény hangulati csúcspontja. Az irodalomban, a filmekben a katarzis a feszültséget, a konfliktust oldja fel megnyugtatóan: a jó diadalmaskodik, kiderül az igazság, a szerelmespár összejön, a világ megmenekül.

A koncerteknek is vannak ilyen hangulati csúcspontjai. Például az elejük, amikor megdörren a zene, amikor tudatosul bennünk, hogy ott vagyunk, és valóban élőben látjuk-halljuk hőseinket, ikonjainkat, kedvenceinket. Nem tudom, más is élt-e már meg hasonlót, de amikor rám zúdul a muzsika a maga hatalmasságában, többször is előfordul, hogy elérzékenyülök: összeszorítom a fogaimat, és nyelem a könnyeimet.

Vagy amikor felhangzik „az” a szám, amiért jöttél (erről már írtam korábban), amiért akár meg is halnál, amiért a leginkább szereted az adott együttest. Ahány ilyen van, annyi katarzist él(het)sz át. Amikor együtt énekel a közönség, a sok ezer ember, attól borsózik az ember háta, elemelkedik a valóságtól, valamilyen isteni – időn és téren kívüli – szférába.

Vagy amikor meglepetésvendég lép a színpadra. Mostanában több cikk apropóján is bele-belenéztem a Metallica 2011. decemberi, a csapat fennállásának 30. évfordulóját ünneplő, a San Francisco-i The Fillmore-ban tartott koncertsorozatába. Hogy kik léptek fel ott, és miket játszottak együtt! A metáltörténelem ikonikus alakjai mondtak igent Hetfield-ék invitálására; még számítógépen nézve-hallgatva is libabőrös leszek tőle, hát még az mit érezhetett, aki személyesen is ott lehetett!

Egy frenetikus gitár- vagy dobszóló, amelybe a művész nemcsak a tudását, hanem a lelkét is beleteszi. Egy gesztus a zenekar részéről a közönség vagy egy távol lévő pályatárs felé. Egy megszerzett pengető vagy dobverő a kedvenctől, egy pacsi, autogram vagy közös fotó a bálvánnyal. Lehet válogatni, vérmérséklettől függően.

Ahogy az is a személyiségünktől, temperamentumunktól függ, hogy hogyan éljük meg a zenét. A skála az üdvözült mosolytól a decens bólogatáson át a vad pogóig és a stage diving-ig húzódik. Van, aki belül éli át a katarzist, másból ilyenkor előbújik a jó esetben csak ön-, és nem közveszélyes állat.

A fentiekkel összhangban nem tudom azt mondani, hogy ez vagy az a koncert egy merő katarzis volt számomra. Legfeljebb egy része, néhány pillanata, de ezektől az élmény is – a maga teljességében – felbecsülhetetlenül értékessé válik.

A szerző: Coly518 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*