Soós Zoltán „Size” – 1. rész

Dávid László: Size, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést. Mi a véleményed a felületünkről? Milyen gyakran látogatod, olvasod?

Size: Én köszönöm a megkeresést, és gratulálok az oldalatokhoz! Emellett pedig üdvözletem minden Metáltos paripának! Ha felmegyek a FB-ra, mindig ránézek az oldalatokra, és néha hozzá is szólok egy-két témához. A szavazásokban is részt veszek, ha olyan bandákról van szó, amelyek a kedvenceim.

D. L.: Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!

S.: 1974. április 20-án születtem Kalocsán. Jelenleg egyedülálló vagyok. 1996 óta dolgozom a kalocsai kórház patológiai osztályán. Először mint boncsegéd kezdtem, majd 2000-ben boncmesteri vizsgát tettem.

D. L.: Honnan származik a beceneved?

S.: Hát, ezt sokan kérdezik, de már én sem tudom pontosan, hogy honnan jött. Egy biztos, semmi köze a bélsárhoz, sem a „méretemhez”, haha! Talán a nevem kezdőbetűiből jöhetett. Ha jól emlékszem, először Sosi voltam, aztán Sozé, majd Sizé, végül a Size ragadt rajtam. Ma már mindenki így ismer. Egy idő után már a faterom is így szólított, haha!

D. L.: Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban? Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?

S.: Ez 1985 környékére tehető. A felső tagozatot egy új iskolában kezdtem, és ott két olyan gyerek lett a legjobb haverom, akik mindig a metal zenéről meséltek nekem. Emellett az is befolyásolt, hogy nagyon tetszettek a metal bandák képei, logói. Volt Kalocsán két butik, amelyeknek a kirakatába rengeteg metal bandás kártya és jelvény volt kitéve. Mindig ott ácsorogtunk, és hosszú percekig bámultuk őket. A hideg rázott a gyönyörtől az olyan jelvények láttán, amelyeken a Motörhead-fej volt, vagy az Iron Maiden Eddie-je. De amitől kifeküdtem, az a Metallica Jump in the Fire-je volt, azzal a kigyúrt ördöggel az elején! Akkoriban annál gonoszabbat el sem tudtam képzelni, ha-ha! Később meg is vettem egy idősebb rockertől a szimatszatyrát, amire az volt felrajzolva. Feszítettem vele az iskolában, mint szar a gatyában. De ami a legnagyobb lökést adta, az az volt, amikor 1986-ban a Szabad Európa Rádió egyben lenyomta a Metallica Master of Puppets albumát. Na, ott véglegesen eldőlt a sorsom, haha! Előtte én is populárisabb zenéket hallgattam: Duran Duran-t, Nenát, R-GO-t, Hungáriát stb.

D. L.: Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál? A metalon belül van kedvenc irányzatod, vagy mindenevő vagy?

S.: Körülbelül 13 éves koromban kezdtem kazettákat vásárolni, másolni. Olyan albumokat hallottam először életemben teljes hosszúságában mint a Pokolgép Totális Metal-ja, az Accept Metal Heart-ja, a Slayer Reign in Blood-ja (kezdetnek nem rossz, mi?), aztán a Tyrant-től a Running Hot, a Venom-tól a Black Metal, a Helloween Judas maxi-ja, a Possessed Seven Churches-e, a W.A.S.P.-tól a W.A.S.P. album, a Voivod War and Pain-je és a Kreator-től a Pleasure to Kill – hirtelen ezek jutnak eszembe. Ezeket a mai napig imádom! Végeredményben mindenevő vagyok, de a fő vonal azért a thrash és a death metal. Ezekből hallgatok a legtöbbet, de nagyon szeretem a hardcore és grindcore stílust is. Már régóta úgy vagyok vele, hogy minden jöhet, ami tetszik. A zene vagy jó, vagy nem. ENNYI!!! Például a mai napig cikiznek azért, mert szeretem a Mötley Crüe-t, de hát ez van, senki kedvéért nem fogom magam megjátszani.

D. L.: Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől a hideg ráz ki, amelyeket egyáltalán nem szeretsz?

S.: Előadót nem mondok, mert én nem tudok semmilyen hangszeren játszani, és minden tiszteletem azoké, akik hangszert vesznek a kezükbe, hogy alkossanak. De hogy mondjak valamit, akkor ezeket a tésztaszaggatós deathcore meg a nyekergős metalcore stílusokat mondanám. Nem utálom őket, csak számomra baszott fárasztóak tudnak lenni. Amit még nem szeretek, az az, amikor a színpadon nem zenélnek, hanem papolnak vagy politizálnak. Írd meg a szövegeidben, haver, de ha kifizettem a jegyet, ne húzd az időmet, hanem csapj a húrok közé!!!

D. L.: Alapvetően a gyors, szélsőséges muzsikákra szavazol vagy a dallamokat is kedveled? Mi a fontos számodra: egy adott dal/lemez gyors vagy fogós legyen?

S.: Mint már mondtam, mindenevő vagyok! Különben pedig a gyors és szélsőséges muzsikában is lehetnek jól elhelyezett dallamok. Na persze nem arra gondolok, amikor végighisztiznek egy nótát, miközben a gitárok visszafogott szúnyogfing módjára siránkoznak. Hogy egy lemez gyors vagy fogós legyen-e? Hát szerintem kurva jó legyen, és kész, hahaha!!!

D. L.: A gyűjtőszenvedélyed mikor alakult ki? Mekkora gyűjteménnyel rendelkezel? Melyek a gyűjteményed legféltettebb kincsei, legritkább „példányai”?

S.: Úgy 1987-től kezdtem műsoros kazettákat gyűjteni, amelyek persze először a kalocsai lengyel piacon vásárolt kamu műsoros kazetták voltak. Aztán ’98 környékén váltottam CD-re. Ezekből van a legtöbb, főleg, hogy a régi kazettáimat elajándékozgattam nálam sokkal mániákusabb gyűjtőknek, haha! CD-ből van kábé 400 darab, de lehet, hogy több, már rég nem számolom. Persze egy fanatikus gyűjtő erre azt mondja, hogy nudli, de hát vannak az embernek anyagi korlátai is. Én úgy vagyok ezzel, hogy inkább a régebbi kiadványokat igyekszem beszerezni. Semmi értelmét nem látom annak, hogy összevásároljak minden bizbaszt, amit aztán nem is hallgatok. Vinyl lemezem csak egy pár darab van, de ez ugye megint csak az anyagi okok miatt alakult így. Majd lassacskán gyarapodnak azok is. Féltett vagy ritka kincsem nem nagyon van, mindegyiket féltem, haha! Aminek nagyon örültem, amikor beszereztem, az talán az Iron Monkey első anyaga volt, aztán a My Dying Bride As The Flower Withers című lemeze és a Possessed albumai.

D. L.: Benne voltál az úgynevezett tapetrading/kazettacserélgető mozgalomban? Voltak hazai, illetve külföldi levelezőpartnereid?

S.: Ha ez alatt azt értjük, hogy cserélgettük egymás között a haverokkal a frissen megvett/felvett anyagokat, akkor igen. Nem leveleztem nagyon senkivel. A levelezésem annyiból állt, hogy ’92-ben valahonnan megszereztem Lénárd Laci címét, és neki írogattam, hogy milyen albumokra fáj a fogam (például My Dying Bride, Tiamat, Anathema, Cathedral, Paradise Lost, Unleashed stb.), mert azok itt Kalocsán senkinek nincsenek meg. Ő pedig rendes volt, mert átmásolta ezeket nekem és elpostázta. Emlékszem, a My Dying Bride első albumát és a Winter Into Darkness lemezét sehonnan nem tudtam megszerezni. Még Pesten is csak pislogtak rám, hogy mi a francról beszélek, amikor az Elektromos Krokodilban meg a Solarisban rákérdeztem. Azt sem tudták, miről beszélek, haha! Aztán végső elkeseredésemben írtam Lénárd Lacinak, és ő két héten belül küldte nekem a másolt kazikat. Az életemben nem örültem annyira semminek. A mai napig hálás vagyok neki érte! KÖSZÖNÖM, LACI!!!

D. L.: Olvastad, gyűjtötted esetleg a fanzine-eket is?

S.: A 90-es évek elején kaptam pár fanzine-t kölcsönbe valakitől, de már meg nem mondom, mik voltak. Viszont a Hammert kezdettől fogva, minden hónapban vásároltam. Ma is megveszem!!! A fanzine-eket csak pár éve kezdtem gyűjteni. (Ezért biztos kiátkoznak majd a trve arcok, hehehe!)

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal fénykora?

S.: Ez is stílusfüggő. Ha a tradicionális metalról, a thrashről vagy a hardcore-ról beszélünk, akkor igen. De a 90-es években is rengeteg alapmű született, főleg ha a death metalról van szó, bár hozzá kell tennem, hogy a 2000-es években és manapság is nagyon sok banda lepett már meg kiváló anyaggal.

D. L.: Milyen volt a ’80-as években Magyarországon metalosnak lenni? Szerinted a politikai helyzet rányomta bélyegét a honi metal mozgalomra?

S.: Maga volt a lázadás!!! Emlékszem, amikor még kis pöcs voltam, és a nagymamámmal sétáltunk az utcán, akárhányszor szembejöttek ilyen hosszú hajú, bőrkabátos, farmergatyás fickók, mindig azt mondta: „Csak ilyen ne legyél, Zolikám drága!” Hát pont olyan lettem, hahaha! Általános volt a lenézés, a kötözködés az emberek, a tanárok részéről. De mi ezt nagy ívben leszartuk, sőt, gyakran bunyó is volt emiatt. Az egyik haverom még a tornatanárt is szarrá verte, amikor az lebuzizta a hosszú haja miatt. Persze azonnal repült a suliból, haha! De csináltunk olyat is, hogy lementünk a helyi diszkó elé 10-15-en, és Depeche Mode-jelvényeket kunyeráltunk a bentről kitántorgó emberkéktől, amiket aztán fejjel lefelé kitűztünk a bőrdzsekink hátára. Rosszak voltunk, na, de baszottul élveztük. Igen, a politika rányomta a bélyegét. A rendszer ellenségei voltunk.

D. L.: Milyen metalos viseleted volt?

S.: Hát a csutkára leszűkített farmer, amit kábé fél óráig tartott levenni részegen. Nekem kifejezetten „jól” állt, mert tök gebe voltam (nem úgy, mint most), és olyan vékony lábaim voltak, mint egy etióp csontváznak. A szűk farmerban úgy néztem ki, mint egy élére vasalt kecske! Aztán volt a magas szárú cipő, a bandás póló és a farmerdzseki. Télen pedig a bőrdzseki, amin nekem szigorúan csak Slayer-jelvény lehetett, mert én voltam a legnagyobb Slayer-fan a városban.

D. L.: Hogyan/honnan tudtátok beszerezni az aktuális, friss kiadványokat? Hogyan/honnan jutottatok friss információkhoz?

S.: Egyértelműen az egymás közti cserélgetés útján. Na és persze a lengyel piacról! Mindig félretettem az anyukámtól kapott reggelipénzt, és szombat reggel rohantam a piacra. De a többiek is így tettek. Ránéztem a borítóra, és már vettem is meg ismeretlenül az anyagot. Hihetetlen, hogy mennyi jó albumot szereztünk be így, amiket akkor még csak névről sem ismertünk (Death Angel, Tyrant, Atrophy, Sacrifice, Paradox, Onslaught, Napalm, At War, Exumer, Assassin stb.. Később már Pestre is feljárkáltunk, az Elektromos Krokodilba meg a Solarisba. Én például képes voltam felstoppolni a fóvárosba, csak hogy megvegyem a Protector Urm the Mad albumát. Az egyik haverom pedig Kiskunhalasra kerékpározott el egy nyamvadt Deicide-kazettáért, ami oda-vissza barátok közt is 140 (!!!) kilométer! Totális fanatizmus, hahahaha!

D. L.: Előny vagy hátrány volt, hogy vidéki voltál és úgymond nem voltál a tűz közelében, tehát nehezen jutottatok újdonságokhoz, hírekhez stb.?

S.: Természetesen hátrány volt!!! De javult a helyzet, amikor az általános suli után egy páran nagyobb városokban tanultak tovább, és hétvégén mindig hoztak haza valami friss cuccot. Akkor aztán ment a harc, hogy ki másolja át magának először, hehe!

D. L.: „Belülről” te milyennek láttad, és hogyan jellemeznéd a ’80-as évek magyar metal helyzetét? Voltak olyan zenekaraink, amelyek megütötték a nyugati csapatok színvonalát?

S.: El volt nyomva a műfaj, de sok jó banda volt. A Pokolgép kint is megállta volna a helyét. A durvább vonalból is volt jó néhány, akik simán hozták a nyugati bandák szintjét: Undertaking, Tormentor, Atomic, Butchers, Beyond, Bedlam, AMD, Mirror…

D.L.: Amennyiben a politikai helyzet nem lett volna annyira szigorú, szerinted néhány együttesünk külföldön is ért volna el sikereket?

S.: Igen! De engedd meg, hogy a 90-es évekből is tegyek ide egy pár nevet: Subject, Necrotomy, Unfit Ass, Extreme Deformity, Cultic Pulp, Fermentatio, Diafragma, Intense Agonizing, Parasite Crowd.

(holnap folytatjuk/fejezzük be)

A szerző: Dávid László630 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*