Rex Brown: Smoke On This… (2017)

Alapvetően milyen zenére számít a hallgató a Pantera és a Down egykori oszlopos tagjától? Nyilván valami azokhoz hasonlóra. Persze sejti, hogy a saját zenei elképzeléseit végre szabadon megvalósító háttérember nem feltétlenül marad meg anyazenekarai nyomvonalán.

Mert milyen szálakból is áll össze a Smoke On This… szövete? Alapvetően a 70-es évek elejének muzsikájából és southern rock-ból, amelyek Rex elsődleges zenei gyökerei, legfőbb inspirációi. Van itt minden, mint a búcsúban, egyet kivéve: heavy metalt még csak nyomokban sem tartalmaz a korong, ami ezzel együtt is egy remek anyag.

Nézzük csak: kezdetnek itt van egy kis ZZ Top (Lone Rider), sok Lynyrd Skynyrd, némi pszichedelikus lebegés (Best of Me), sőt egy kis soul-pop-os elhajlás (Grace) is. Ezeken túl pedig nem kevés grunge, konkrétan Jerry Cantrell-es hajlítások (Buried Alive, Train Song – ami nem meglepő, hiszen Rex aktívan részt vett a gitáros-énekes 1999-as szólólemeze, a Boggy Depot elkészítésében). A Crossing Lines úgy kezdődik, mint az AC/DC Back in Black-je, időnként pedig van némi legújabb korszakos Spiritual Beggars-utánérzésem is. Mindez persze nem teljesen váratlan Brown-tól, hiszen aktuális csapatában, a Kill Devil Hill-ben is lágyabb húrokat penget.

Másrészt milyen szólóalbumot várnánk egy basszusgitárostól? Nyilván olyat, amelyen a négyhúros hangszer jut főszerephez. Hát nem ilyet kapunk. Az anyagra sokkal inkább jellemző a gitár-, mint a bőgőközpontúság; utóbbi hangszer még csak egy rövid kiállás erejéig sem tolakodik az előtérbe. Rex ráadásul nemcsak a „saját” hangszerén játszik a lemezen, hanem gitározik és énekel is. Énekel, nem is akárhogy: nagyon jó és rendkívül sokszínű hangja van, ami talán a karakteresség rovására megy, az anyag változatosságának viszont kifejezetten jót tesz. Bizonyos hangfekvésekben egy olyan énekes orgánumára emlékeztet, akinek a neve nem ugrik be (ha ti tudjátok, írjátok meg, én pedig majd csapkodom a homlokom), jobb híján azt mondom, hogy egy kicsit Bon Jovi-s (annál viszont mélyebb, férfiasabb) a hangja. Különösen az albumot záró, himnikus, már-már slágerlistás magasságokba emelkedő One of These Days-ben alakít nagyot ezen a téren, de vokális teljesítményét az egész albumon csak dicsérni tudom.

A Kill Devil Hill soraiban

A szűk háromnegyed órás lemezen igazából egyetlen rossz dal sincs, az előbb említett nóta mellett talán a zakatoló Train Song-ot, az emlékezetes refrénnel felszerelt What Comes Around…-ot és orgonával és finom dobolással lebegőssé tett, a refrénekre bekeményedő Best of Me-t nevezném meg kedvenceimként.

Brown zenésztársai közül (Lance Harvill – szólógitár, Joe Shadid – ritmusgitár, Christopher Williams – dob) felénk valószínűleg az utóbbi neve cseng ismerősen, hiszen az ütőst az Accept a közelmúltban igazolta le Stefan Schwarzmann helyére.

A Smoke On This… nem metál-, hanem „szimpla” rocklemez. Akik szeretik a fentebb említett irányzatokat és példaképeket (ZZ Top, Lynyrd Skynyrd stb.), vagy tisztelettel adóznak Rex Brown talentumának, azoknak valószínűleg bejön ez a lemez. A Pantera és a Down rajongói viszont nem biztos, hogy komálni fogják az anyagot. Nekem tetszik ez a zene, bár nem biztos, hogy egy harmadik vagy negyedik ilyen lemezt is rongyosra hallgatnék Rex-től.

A szerző: Coly804 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*