Rage: Execution Guaranteed (1987) és Trapped! (1992)

Nemcsak a német speed/power csapat, hanem e sorok írója számára is meghatározó jelentőségű ez a két album: a Rage-et az Execution Guaranteed albummal ismertem meg, és a Trapped!-ig követtem nyomon folyamatosan a zenekar munkásságát. A bemutatkozó Reign of Fear-t is ismerem, de az az anyag nem tett rám mély benyomást, ma már nincs is meg. 1992 után pedig valahogy elvesztettem az érdeklődésem irántuk, és új kedvencek után néztem.

A jubiláló két lemez között csupán 5 év telt el, de így is egy igen látványos ív húzható az egyiktől a másikig, mondhatni, világok választják el a Trapped!-en hallható klasszikus Rage-stílust az Execution… kísérletező korszakától.

Jochen Schröder, Jörg Michael, Rudy Graf és Peavy

Az előzményekről röviden annyit (hiszen arról már a zenekarvezetővel készített interjúnkban is szó esett), hogy a Rage elődjének tekinthető Avenger-t Peavy (Peter Wagner énekes-basszusgitáros) 1983-ban alapította Jochen Schröder gitárossal és Jörg Michael dobossal. Nevüket 1986-ban, a Prayers of Steel debütalbum és a Depraved to Black EP megjelenését követően változtatták Rage-re (mivel Angliában már létezett egy másik Avenger nevű csapat). Még ugyanabban az évben jött a Reign of Fear nevű bemutatkozó anyag, majd egy évre rá mai első jubilánsunk, az Execution Guaranteed.

Amely nem egy tipikus Rage-anyag. Egyrészt útkereső: mintha a banda még nem döntötte volna el, hogy melyik csapáson indul el. Az album dalainak átlagsebessége összességében alacsonyabb, mint a későbbi korongoké, ráadásul több szám játékideje is átlépi az 5 percet, így nem meglepő, hogy az itt hallható 9 nóta játékideje két perccel több, mint a következő lemez, a Perfect Man 12 kompozíciójáé. Mindössze három igazán gyors szám hangzik el (Down by Law, Before the Storm, When You’re Dead), a címadó tétel középtempós, a Streetwolf pedig kifejezetten vontatott. A későbbi Rage az instrumentális szerzeményeket sem igen preferálta, itt arra is hallhatunk példát (Grapes of Wrath).


Még nem igazán ütős a hangzás, viszont feltűnik, hogy – általában a dalok elején – milyen sok a „sallang”, a hangminta. Ma már kissé nevetségesek az akkor még nyilván újdonságnak számító digitális, számítógépes hangzások. Egy kísérletező, sokszínű, már-már azt mondanám, hogy progresszív anyagot hallunk, ami a dallamos-gyors Rage-anyagokhoz szokott fülek számára talán egy kicsit nehezebben is befogadható.

A „progresszív” jelző nem véletlen, hiszen az albumon játszó négy muzsikus közül három (az Avenger, s így a Rage alapítói) 1985 óta egy másik projekten is dolgozott, amelyet úgy hívtak: Mekong Delta. Mint tudjuk, utóbbi zenekart az a Ralf Hubert álmodta meg, aki akkor még „csupán” hangmérnökként dolgozott (többek között a Warlock-kal, a Steeler-rel és a Living Death-szel), ám Peavy kiszállása után a basszusgitárt is a nyakába akasztotta.

A MD bemutatkozó albuma végül 1987-ben, vagyis az Execution…-nel egy évben látott napvilágot. A progresszív thrash csapatot jól ismerők talán több hasonlóságot is felfedeznek a két anyag között, nekem leginkább a tömör részeket hallva, amikor a mély hangú gitár együtt zúz a ritmusszekcióval (például a Mental Decay-ben), jutott eszembe a Rage-nek erről az albumáról a Mekong Delta muzsikája.

Nem szóltam még a negyedik tagról, aki nem más, mint a gitáros Rudy Graf, aki a Warlock-ból 1986-ban igazolt át a csapatba. Nem gondolnám, hogy ez az ő zenei világa volt, nem is ragadt meg a Rage-ben, az Execution… megjelenését követően tovább is állt.

Már az albumot nyitó Down by Law-nál „megdöbbentem” (különösen, hogy erre a legfrissebb Rage-anyag kapcsán is kitértem), hogy az évtizedek során mennyit mélyült Peavy hangja. Másrészt itt nemcsak hogy magasan énekel, de mintha keresné is a megfelelő regisztert: a több különböző hangfekvést ennek megfelelően nem feltétlenül nevezném tudatosnak, inkább – a zenéhez hasonlóan – kísérletezőnek, útkeresőnek. Ami még feltűnt, hogy a basszusgitár is többször kerül előtérbe, jut szólószerephez, mint a Rage későbbi albumain, ahol már az egységesség dominál.

A lemez megjelenését követően a frontember körül a teljes tagság kicserélődött. Jörg Michael onnantól maximális mellszélességgel a Mekong Deltának szentelhette magát (még legalább két évig, onnantól ugyanis Axel Rudi Pell mellett és a Headhunter-ben is feltűnt), a két gitárosnak viszont rejtélyes módon nyoma veszett: a lexikonok azóta egyetlen projektben sem említik Schröder-t és Graf-ot.

Peavy, Chris Efthimiadis dobos és Manni Schmidt gitáros

Megtanulhattuk viszont két másik muzsikus nevét: a gitáros Manni Schmidt és a dobos Chris Efthimiadis (ex-Atlain) érkezésével a Rage ugyan trióvá alakult, de ez egy cseppet csillapította a csapat „dühét”. Éppen ellenkezőleg, az együttes végre rátalált saját hangjára, beköszöntött a csapat aranykora, és onnantól futószalagon, gyakorlatilag évente jöttek az óriási albumok: az 1988-as Perfect Man, egy évvel később a Secrets in a Weird World, ismét egy évre rá a valamivel halványabb Reflections of a Shadow, majd kivételesen két év kihagyással az együttes hatodik stúdióalbuma, a Trapped!.

Az anyag ismét egy óriási slágergyűjtemény: csak ránézek a dallistára, és a címeket látva máris megy bennem a refrénjük. A kissé keleties dallamvilágú nyitónóta, a Shame on You után máris zúdulnak ránk a tipikus, gyors és dallamos témák az olyan jó kis szerzemények képében, mint a Solitary Man, a Medicine, a Questions vagy a Power and Greed. A kedvenc dalom viszont erről a lemezről (és egyben az egész Rage-életműből) az Enough Is Enough: óriási örömzene (most is borzongok tőle, ahogy hallgatom), amelynek pörgő ritmusára Manni egy remek – dallamos – szólót terít.

A Take Me to the Water egy megfontoltabb dal, de a Peavy által kacskaringós dallammal énekelt verze és a dalvégi felgyorsulás ezt is az emlékezetesebb szerzemények közé tolja. A Not Forever a lemez „lírai” nótája, ezzel együtt ez is duzzad az erőtől.

Az album remaszterizált, 2002-es változatán 6 bónusznóta is helyet kapott, amelyek közül kettő már a – szintén 1992-ben megjelent – Beyond the Wall EP-n is szerepelt. Az Accept Fast as a Shark-ja kapcsán az jutott eszembe, hogy az ilyen ikonikus számokat nem szabad rosszabbul játszani az eredetinél – Peavy-ék nem is játsszák, sőt, a dal, ha lehet, még inkább felgyorsul és dinamikusabban szólal meg a kezeik között.

Az Innocent Guilty is egy jó kis gyors nóta, egyébként semmi extrát nem rejt. A Marching Heroes/The Wooden Cross viszont ismét egy instrumentális tétel, de semmi különleges nincs benne, egy kicsit is feleslegesnek érzem. Akárcsak a Questions demóváltozatát, illetve a már ismert Bury All Life-ot és I Want You-t, amelyek szintén nem a csapat legfényesebb napjait idézik.

A Trapped! a mértékadó források szerint a nemzetközi áttörés kapuját jelentette az együttes számára, amelyet az egy évvel későbbi The Missing Link-kel is sikerült nyitva hagyni. 1994-ben azonban a gitáros Manni távozott a csapatból, amely ezt követően ismét négytagúvá bővült. A dobos Chris még további 5 éven át tartott ki Peavy mellett, az új évezred első Rage-albumát, a 2001-es Welcome to the Other Side-ot viszont a főnök már a másik nagy trió-felállással, Victor Smolski gitáros és Mike Terrana dobos közreműködésével készítette el.

A csapat történetének örömteli epizódja, hogy 2015-ben Peavy újra felvette a kapcsolatot egykori zenésztársaival, Manni-val és Chris-szel, és előbb Tres Hombres néven adtak egy titkos koncertet, majd Refuge-ként néhány fesztiválon is felléptek. Ez a formáció – ha nem is igazán aktív – hivatalosan a mai napig is létezik…

A Refuge-ben ismét együtt a nagy trió: Chris, Manni és Peavy
A szerző: Coly491 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*