Psychotic Waltz: Bleeding (1996)

Dávid Laci egy korábbi cikkében már méltatta a PW idén éppen negyedszázados jubileumát ünneplő albumát, az Into the Everflow-t. És valóban, én is azzal az anyaggal ismertem és szerettem meg Dan Rock-ék muzsikáját. Érdekes, a közvetlenül előtte (A Social Grace) és utána (Mosquito) megjelent lemezekre nem haraptam úgy rá, de aztán jött a Bleeding, amivel a csapat feltette életművére a koronát.

Egy olyan alkotás született, amely talán kevésbé komplex, mint a korábbi anyagok, ám ugyanolyan nem evilági muzsika. Színek és hangulatok kavalkádja, mégis könnyen befogadható. Egyetlen gyengébb dal sincs rajta, csak jók és még jobbak. Etalon, amely látszólag a zenekart is elriasztotta az újabb nekirugaszkodástól (a feloszlásukhoz persze nem ez vezetett). Kreativitásukat maximálisan kiteljesítve, a csúcson hagyták abba 1997-ben, s bár 2010 óta újra léteznek, azóta nem jelentkeztek új anyaggal. Talán nem véletlenül.

Az együttes 1986-ban, még Aslan-ként alakult a kaliforniai San Diego-ban, nevét a tagok két évvel később változtatták meg, utalva hangzásukra, zenéjük hangulatára („elmebeteg keringő”). A progresszív metált játszó csapatot a kezdetektől Buddy Lackey énekes, Dan Rock és Brian McAlpin gitárosok, Ward Evans basszusgitáros és Norm Leggio dobos alkotta. Önerőből kiadott debütalbumuk 1990-ben elsősorban Európában aratott sikert, több rockzenei magazinban is a hónap lemezévé választották.

Az első lemez turnéját követően Dan Rock csaknem végzetes balesetet szenvedett, amikor is egy hídról kötéllel történő leereszkedés során 12 métert zuhant. A következő album, az 1992-es Into the Everflow szerencsére már ismét vele (és a Mekong Delta-s Ralf Hubert produceri közreműködésével) készült. A harmadik lemez, az 1994-es Mosquito zenei producere nem kisebb név, mint Scott Burns lett. A dalok struktúrája ezen a korongon egyszerűbbé, hagyományosabbá vált, ami meg is osztotta a csapat táborát, mivel a rajongók egy része továbbra is szívesebben hallott volna az együttestől komplexebb szerzeményeket.

Dan Rock

A lemezt népszerűsítő két európai turnét követően a bőgős Ward Evans távozott a csapatból, a helyére Phil Cuttino került, Buddy Lackey pedig innentől kezdte a Devon Graves művésznevet használni. A zenekar a szokásos újabb két év elteltével vonult ismét stúdióba. A hangmérnöki székben ismét Scott Burns ült, a keverést viszont ez alkalommal Dan Rock és Woody Barber végezte.

A Bleeding, amely a PW negyedik, mindezidáig utolsó stúdióalbuma, végül 1996. július 1-jén látott napvilágot. Az anyag a maga alig több mint 41 perces játékidejével egy mesebeli Travis Smith-festmény mögé rejtett, csodálatos ékszerdoboz. Már a lemezt nyitó Faded kezdő basszusfutamát követő tempóváltások hallatán is csak kapkodjuk a fejünket. A basszus-dob szekció és a ritmusgitár tömör lávaként hömpölyögtetik előre a zenei alapokat, és ezek tetején szörföl a magas hangokért felelős énekes és szólógitáros. A nóta, ahogy az ezt követő szerzemények is, letisztultan szól; űrzene ez, amitől a hallgató éteri hangulatba kerül. Nem véletlenül, hiszen a dallal egy ufó hasítja fel a sötétség szövetét, amelyet az énekes egyetlen szóval jellemez: beautiful. Ugyanez igaz magára a szerzeményre is.

A Locust nyugisabb tétel, de ezt is a dallamok lebegtetik, röptetik. Akárcsak a néhánnyal későbbi Need-et, amely szintén basszussal indít. Cuttino játékát egyébként sem dugták el a háttérbe, amikor nem szólózik, akkor is kihallható a zene egészéből.

Buddy Lackey aka Devon Graves

A Morbid-ban zongora és vonósok hangja színesíti a megszólalást. Nem csak a refrén, hanem a zene egésze miatt is ez az egyik kedvenc dalom a korongról. A címadó szerzemény egy kicsit vontatott, egzaltált (psychotic) nóta, amelyet a lemez szerintem legjobb száma, a lírai Drift követ. Zseniális gitárdallamokat hallhatunk itt, amelyek nem is annyira szólók, mint inkább hangpászmák, szónikus fátylak. Lackey úgy érzelmes benne, hogy azzal nem válik férfiatlanná.

A Northern Lights refrénjében egy újabb ragyogó dallam szökik szárba, majd jön az újabb csúcspont, a fuvolás My Grave. A Hanging on a String sem volt rossz ebben a kategóriában, de szerintem ez a PW legszebb lírai dala. Az énekes tompítottan, „monóban” kezdi, ami egy az egyben a korai Jethro Tull-t idézi, aztán bejön a normál, a „sztereó” hangzás, és azzal teljesedik ki a nóta a maga teljes szépségében.

A Skeleton talán az album leginkább zaklatott nótája, amelynek hangulatát csak részben feledteti, ám katarzist nem hoz az anyagot záró Freedom? pesszimizmusa. „Alone and free, to go where we’ll never be”: talán ők maguk sem tudták, gondolták akkor, hogy ezt a sort egy több mint két évtizedes alkotói csend fogja követni…

A lemezt népszerűsíteni hivatott turné előtt a gitáros Brian McAlpin bejelentette, hogy családi kötelezettségek miatt nem tud a zenekarral tartani Európába. A helyére Steve Cox került. Az egyik utolsó szöget a banda koporsójába a Phil Cuttino által 1998-ban, promóciós céllal készített Faded-videó verte be: a felvételeken szereplő egyik színésznő ugyanis beperelte a csapatot, mondván, a reflektorok fénye részleges vakságot okozott nála.

Az elhúzódó jogi csatározások, párosulva a tagok eltérő, egyre nyilvánvalóbbá váló zenei érdeklődésével végül a zenekar szép lassú kimúlásához vezetettek. A fedélzetet elsőként Lackey hagyta el, a többiek egy ideig még megpróbálták együtt tartani a csapatot, de aztán ment mindenki a maga útján. Az énekes megcsinálta a Deadsoul Tribe-ot, aztán a The Shadow Theory-t, Dan Rock két instrumentális albumot is felvett Darkstar nevű projektjével, Norm Leggio és Steve Cox pedig a Teabag nevű csapatot hívta életre.

Az újjáalakulásra több mint egy évtizedet kellett várni: 2010-ben még Steve Cox-szal lett teljes a csapat, ám Dan Rock megjelenésével ő lapátra került, a Psychotic Waltz pedig újra az eredeti felállásában működött. Mint fentebb írtam, létezésük azóta csupán koncertekben manifesztálódott; remélhetőleg egyszer még új dalokat is hallunk tőlük.

A Bleeding ettől függetlenül óriási muzsika, a PW pályafutásának csúcsa. Ha nincs is ott 10 kedvenc albumom között, a 90-es évek általam legjobbnak tartott anyagai között mindenképpen. Apropó: látjátok értelmét egy Psychotic Waltz-albumszavazásnak (á la Kyuss)?

A szerző: Coly520 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*