Nuclear Assault

Vannak (voltak) olyan zenekarok, amelyek jöttek és mentek, egy vagy két album után eltűntek a színről. Másoknak sokkal hosszabb volt az agóniájuk – amit nevezhetünk akár felemásra sikerült karriernek is. A Nuclear Assault is ez utóbbiak közé tartozik, mert bár a csapat a mai napig létezik, a tagok idejéből, energiájából, kreativitásából – stúdió-, vagyis új anyagként – ebben az évezredben mindössze egyetlen nagylemezre és egy négyszámos EP-re futotta. Nyaranta fellépnek egy-két fesztiválon, és ennyi. Márpedig aki kiszáll a lemezkészítés és turnézás fárasztó, ugyanakkor örömteli körforgásából, az előbb-utóbb a köztudatból is kikopik. Mivel John Connelly-ék soha nem értek el olyan mértékű kereskedelmi sikereket, mint nevesebb pályatársaik, idővel egyre hátrébb csúsztak a képzeletbeli „világranglistán”.

Pedig minden olyan ígéretesen indult. Dan Lilker, az Anthrax alapító basszusgitárosa, miután az 1984-es Fistful of Metal album megjelenését követően társai kitették a zenekarból, nem sokáig búslakodott: egy, a korábbinál is agresszívebb muzsikát játszó csapatot akart összehozni, amiben tökéletes partnerre talált az énekes-gitáros John Connelly személyében, aki 1981-ben ugyancsak tagja volt az Anthrax egyik korai felállásának. Az ugyancsak New York-i illetőségű Nuclear Assault még ugyanabban az évben elindult világhódító útjára, az együttest ekkor az említettek mellett a gitáros Mike Bogush és a dobos Scott Duboys (később Cities, Cycle Sluts from Hell, Warrior Soul) alkották.

Connelly, Evans, Lilker és Bramante

A két utóbbi muzsikust 1985 első felében Anthony Bramante gitáros és Glenn Evans dobos (ex-T.T. Quick) váltotta, s ezzel kialakult a csapat klasszikus felállása, amely aztán négy lemezen át kitartott, illetve a 2002-es reunion alkalmával újra összejött.

Zenéjük az első időben a speed és a thrash metal, valamint a hardcore elegye volt; későbbi lemezeiken azonban visszább vettek a tempóból és a nyersebb-szikárabb megszólalás is mind inkább a thrash-nek adta át a helyét. Volt egy olyan pillanat, nagyjából a második-harmadik album, vagyis 1988-89 tájékán, amikor akár az irányzat első vonalába is felverekedhették volna magukat: érettebb dalszerzőkké és zenészekké váltak, plusz anyagaik hangzása is professzionálisabb lett. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a remélt siker felé vezető úton – művészi megfontolásból vagy kiadói sugallatra – egy olyan irányba indultak el, amely számukra végül zsákutcának bizonyult.

A Nuclear Assault muzsikájának lényege a rövid, gyors dalok, a kissé kapkodós szövegmondás, a keménységgel ötvözött irónia és a társadalmi-politikai témájú szövegek voltak. Utóbbiakhoz ugyan később is ragaszkodtak, ám a dalok idővel összetettebbekké váltak, ami oda vezetett, hogy az Out of Order-en például a korábbi, 3 perc körüli dalok helyett már több mint 4 perc az átlagos játékidő. Az éhes ifjakból hallhatóan profi felnőttek váltak, ami, azt gondolom, a hallgathatóság, az élvezetesség rovására ment. Magyarul, a Nuke muzsikája azzal együtt, hogy minőségét, igényességét tekintve valószínűleg a 90-es évek mezőnyéből is kiemelkedett, – korábbi önmagához képest – egyszerűen unalmasabbá vált. (Persze lehet, hogy csak nem hallgattam elégszer a Handle With Care utáni munkáikat, de nyilván ez sem véletlen.)

Dan Lilker a kétezres években

Karrierjüknek vélhetően a folyamatos kiadóváltás sem tett jót. Az első albumra a Combat Records-szal írtak alá. A The Plague EP még ugyanitt jelent meg, ám a Survive már az I.R.S.-nél, akárcsak a negyedik és az ötödik album, a Handle… viszont a Relativity Record leányvállalatánál, az In-Effect-nél. Bár utóbbi végül a csapat legsikeresebb kiadványának bizonyult, ezek a törések nem teszik lehetővé egy hosszútávú stratégia megvalósítását.

A koncertekkel, mint az ismertség és népszerűség egyik legfőbb zálogával, szerintem nem volt probléma: a banda ebben mindig is erős volt, ráadásul a promotereknek (is) köszönhetően bejárták a világot, és a műfaj legnagyobbjaival – az Agent Steel-lel, a Slayer-rel, a Testament-tel, a Savatage-dzsel turnézhattak.

Ahelyett, hogy minden egyes lemezüket részletesen kivesézném, hadd mutassak rá néhány kritikus pontra. A Handle with Care album megjelenéséig, vagyis 1989-ig szerintem minden rendben ment. Az első komolyabb feszültség az ezt követő időszakban alakult ki a zenekar tagjai között, ami oda vezetett, hogy az 1991-es Out of Order már elég zűrös körülmények között készült. A fő dalszerző, Connelly „bedurcált” és néhány lépést hátrébb lépett: a lemezen több dalban (Doctor Butcher, Hypocrisy, Ballroom Blitz) sem ő énekel, és állítólag csupán egyetlen nótában gitározik (Quocustodiat), a felvételek technikai részét is Evans-re és Lilker-re hagyta. A végeredmény nem lett rossz, sőt némileg még változatosabb is, mint a korábbi anyagok, csak éppen az az átütőerő hiányzik belőle, amivel az együttes megerősítette volna az előző koronggal elért pozícióját.

John Connelly a közelmúltban

Ehelyett ennek az ellenkezője történt: a zenekar elindult a széthullás útján. A lemez megjelenését követően – meglepő módon – nem Connelly, hanem Lilker távozott a csapatból, aki akkor már egy éve működtette másik csapatát, a jóval súlyosabb zenét játszó Brutal Truth-t. A helyére Scott Metaxas került, majd még ugyanabban az évben, a szokásos amerikai és európai lemeznépszerűsítő turnét követően a gitáros Bramante is kiszállt.

Ötödik albumukon, az 1993-as Something Wicked-en Dave DiPietro gitáros játszik (aki, akárcsak Evans, a TT Quick-ből érkezett). A lemez megjelenését követően mindössze egyetlen Európa-turnét nyomtak le, majd 1995-ben feloszlottak. Ez az első intermezzo nem tartott sokáig: két évvel később, egyetlen koncert erejéig újra összeálltak, amit a következő évben még két másik fellépés követett. Connelly és Evans társa ekkor DiPietro és a basszusgitáros Eric Paone volt.

Az újraindult Nuke, Eric Burke gitárossal

Az újabb összeborulásra 2002-ig kellett várni. Ekkor készítették el második koncertalbumukat, a következő évben megjelent Alive Again-t, amelyet európai turnék követtek, először a Testament és a Death Angel, majd pedig az Exodus és az Agent Steel társaságában. A klasszikus tagságból egyedül Bramante hiányzott, akit több gitárossal pótoltak: a jelenlegi hathúr-pengető, Eric Burke már 2002 és 2005 között is velük játszott, 2011 óta pedig konstans tagja a csapatnak.

Az új – eleddig utolsó – stúdióalbum, a Third World Genocide az előző nagylemez után 12 évvel, 2005-ben látott napvilágot, amit követően a csapat a Death Angel-lel indult dél-amerikai turnéra. 2008-ban állítólag ismét feloszlottak, amit 2011-ben egy újabb reunion követett. Glenn Evans ekkoriban alapította meg a Sidipus Records-ot, mindenekelőtt a korábbi Nuke-lemezek újrakiadása okán. Innentől a zenekar szórványosan lépett fel, leginkább nagyobb fesztiválokon, amelynek oka mindenekelőtt Connelly „másik életében” keresendő: a frontember családot alapított és jó ideje gimnáziumi történelemtanárként dolgozik, így koncertezésre csak a nyári szünetben van lehetősége.

A csapat már 2013 novemberében bejelentette, hogy javában írja az új album nótáit, amelyet 2015-ben tervez megjelentetni. A következő évben Dan Lilker egy közleményben jelezte, hogy mivel a tagok Amerika különböző városaiban élnek, nem tudnak hetente összejönni jammelni, mint tették azt a 80-as években, így a dalírás is lassabban halad a szokásosnál. A basszusgitáros ezzel együtt is egy igazán gyilkos albumot ígért… amiből aztán – újabb 10 évvel az előző anyagot követően – a soványka, mindössze négyszámos Pounder EP lett. (Azért döbbenetes, hogy a XXI. században egy, a 80-as évek demóinak hangzását idéző produkcióval álltak elő.)

Nick Barker-rel

A zenekar az új anyagot a Final Assault turné keretében népszerűsítette, a koncertsorozat nevével is jelezve, és azóta is folyamatosan lebegtetve, hogy a csapat hamarosan végleg megszűnik létezni – ami ugye mind a mai napig nem történt meg. Még 2015 nyarán hozzánk, a dunaújvárosi Rockmaratonra is eljutottak, 2016 októberében a kaliforniai Death Fest-en játszottak, 2017 februárjában – pályafutásuk során először – Ausztráliában turnéztak, ez év júliusában pedig a cseh Obscene Extreme fesztiválon léptek fel. Utóbbi három rendezvényen, mivel Evans-nek egy komolyabb karsérülése volt, nem kisebb név, mint Nick Barker (Cradle Of Filth, Dimmu Borgir stb.) ült be a dobcucc mögé.

A Pounder után Lilker-ék újabb EP-t terveztek – ami egyelőre sehol nincs, ami talán nem is annyira meglepő. Bár rövidebb anyagról lévén szó, egy évtizedet csak nem kell várnunk rá… Addig is, jöjjön e cikk szerzője kedvenc Nuclear Assault-dalainak – kissé rendhagyó – TOP 10-es listája:

Live, Suffer, Die
Sin
Brain Death
Game Over
The Plague
Great Depression
When Freedom Dies
Quocustodiat
Save the Planet
Happy Days

A szerző: Coly464 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*