Monsters of Rock (AC/DC, Metallica, Mötley Crüe, Queensryche) Népstadion, 1991.08.22.

Kedves olvasók, új rovatot indítunk, amelynek ötlete az én fejemből pattant ki, így Zozzie cikke lesz az első a sorban. Olyan régi koncertekről írunk ebben a témakörben, amelyek nagy hatással voltak ránk; mondhatjuk, “ez volt életem koncertje” – tulajdonképpen ezt a címet is adhatnánk a rovatnak. A lényeg nem azon lesz, hogy dalról-dalra pontosan megírjuk, mi is történt a színpadon – de gondolom, senki nem várja el, hogy sok év távlatából minden apró momentumra visszaemlékezzünk -, hanem az akkor átélt élményt, benyomást próbáljuk felidézni. Természetesen Tőletek is szívesen látunk régi koncertbeszámolókat; ha valaki késztetést érez arra, hogy megossza velünk legjobbnak vélt élő buliját, küldje el a szerkesztőségnek!

Rögtön egy nagyszabású koncerttel kezdem a sort. Azt hiszem, amíg élek, soha nem felejtem el ezt a fesztivált, még 26 év távlatából is szívesen emlékezem vissza rá, akkora hatással volt rám.

A rendszerváltás előtt nem sokkal már kezdtek szivárogni hozzánk is az ismert külföldi heavy metal zenekarok, és 1990 után már joggal vártuk el, hogy nálunk is akkora dömping legyen nagyágyúkból, mint a nyugati országokban. És 1991 augusztusában meg is érkezett Magyarországra a Monsters of Rock koncertsorozat – igaz, korábban volt már ilyen néven, de nem ennyi zenekarral -, amire minden metal rajongó elégedetten csettinthetett.

Felkerekedett a Feszültség fanzine szerkesztősége (Sancho és Dakota) velem együtt, hogy tiszteletét tegye a Népstadionban megrendezett giga bulin. Azt előre sejtettük, hogy nem lesznek kevesen, de az állunk a földön csattant, amikor megláttuk a stadion környékén az embertelen tömeget. Hihetetlen sokan gyűltek össze erre a metal-ünnepre.

Az összeállítás nagyon pazar volt, mind a négy együttes a népszerűsége zenitjén volt – a Metallica a későbbiekben rá is tett egy-két lapáttal -, ráadásul akkortájt jelent meg az aktuális lemeze mindegyik zenekarnak, amellyel éppen a csúcsokat ostromolta: Queensryche – Empire, Mötley Crüe – Dr. Feelgood, Metallica – Black, AC/DC – The Razors Edge. Ha jól emlékszem, a Metallica album nem sokkal a koncert előtt jött ki, ezért még sokan nem ismerték a Fekete korongot, de azt hiszem, ez senkit sem zavart.

Azért katarzis ide vagy oda, a kezdés előtt egy picit mérges voltam Sancho-ékra, mert amikor kiértünk a helyszínre – friss Feszültséggel a hónunk alatt -, ők ketten nekiálltak mászkálni fel és alá, engem pedig odaállítottak a bejárat közelébe, hogy áruljam az újságot, amíg vissza nem jönnek, miközben mondogattam nekik, hogy minél hamarabb menjünk be a dühöngőbe, mert annyian vannak, hogy nem lesz hely, én pedig közel szerettem volna lenni a színpadhoz. Mire végre bejutottunk, kiderült, hogy a küzdőtér elejét kordonnal választották el, és csak azok lehettek bent, akik korán odamentek, mi meg jól lemaradtunk erről. Ráadásul a Feszültségből sem adtam el egy darabot sem, szerintem nem voltam elég jó reklámarc, egy csinos rockerlánnyal biztosan jobban jártunk volna…

Mindegy, a kezdeti nehézségek ellenére így is óriási volt a fesztivál. Azon morfondíroztunk bejutás közben, hogy mit fog játszani a Queensryche. Mondtam a többieknek, hogy az Operation: Mindcrime albummal fognak kezdeni, de ekkor sem hallgattak rám idősebb barátaim, szerintük nem így lesz. Végül kinek lett igaza? Amikor meghallottuk az I Remember Now intrót, majd az Anarchy X dobtémáját, elégedetten mosolyogtam rájuk, hogy én nyertem. Az első öt számot kapásból lenyomták erről az albumról, majd az Empire legjobb tételei következtek, végül még előkerült a legnépszerűbb lemezükről pár dal. Ami nagyon megragadt bennem, hogy a Silent Lucidity-t úgy játszották, hogy az akusztikus gitárok állványokon voltak, azokon pengették a bevezető témákat, majd ezután váltottak elektromos gitárra. Nem gondoltam volna, hogy ezt a remek nótát is eljátsszák, ráadásul így. Hát, mit mondjak? Kifogástalan hangzás – bár nem volt hangos –, hatalmas lelkesedés és remek zenei teljesítmény. Ez volt a QR, felejthetetlen élmény.

Teljesen más kategória volt a Mötley Crüe. Ha a Queensryche képviselte a komolyságot, a Cali’fucking’fornia-i banda velük szöges ellentétben a vidámságot, a mindenbe beleszarást. Már Vince Neil konferálása is azt vetítette előre, hogy ez a buli egy igazi mocskos rock’n’roll ünnepély lesz. És az is lett. Hihetetlen lazán, de vérprofin tolták egymás után a legnagyobb dalaikat. Az egész együttes tombolt, ugrált, Vince Neil lefutott vagy 10 km-t a koncert alatt. És végig nagy mosoly minden zenész arcán. Meg az enyémen is. Látványos volt, ahogy Tommy Lee dobolás közben hajigálta ki a dobverőit. Jót tett a bandának, hogy egy kicsit „megtisztultak”, mert nagyon nagy energiával játszották el a programot. Szenzációs volt.

Amikor betolták Lars Ulrich hófehér dobcuccát, már a hideg futkosott a hátamon, de ami ezután jött, az számomra egyszerűen mesébe illő volt. 16 évesen még nem sok koncertet jártam meg, ez volt az első stadionbulim, ráadásul a Metallica akkoriban vált abszolút kedvenc zenekarommá, szóval mondhattam volna, hogy csípjen meg valaki, biztos csak álmodom, hogy itt vagyok. És természetesen csalódás kizárva. Jól szólt a koncert, nem emlékszem, hogy bármi gikszer lett volna menet közben. Legalábbis én nem éreztem hibát, de utólag megtudtam, hogy néhány hangfal elszállt a koncert alatt, egy kevés munkát adva a technikusoknak is. Ám azok a dalok, élőben! Minden addig megjelent lemezükről játszottak, a Feketéről az Enter Sandman-t és a Sad But True-t, amit ugye még nem nagyon ismertünk, de kit érdekelt, a többi szám mindennél többet jelentett. Még most sem hiszem el, hogy akkor láthattam a ’Talicskát élőben. Ez katarzis volt a köbön. A Metallica akkora sikert ért el a Black koronggal, hogy egy-két évre rá főbandaként is megtöltött egy óriási stadiont, de azért itt sem a tipikus előzenekar szerepét játszották, mert ha jól rémlik, másfél órát nyomtak le a ráadásokkal együtt.

Persze a fő attrakció az AC/DC volt, akik a The Razors Edge lemezzel újra olyan magasságig jutottak népszerűség tekintetében, ahol a Bon Scott érában, vagy a Back in Black album idején jártak. Abban az időben a vízcsapból is a Thunderstruck és a Moneytalks folyt. Bevallom, sosem voltam rajongója az ausztrál együttesnek, de biztosan bántam volna, ha nem látom őket élőben legalább egyszer az életben. Mert akkora show-t csináltak, hogy végig dörzsölgettem a szememet a koncertjük alatt, alig hittem el, amit láttam. Az, hogy profizmus, nem elég magasztos kijelentés. Mindent megtettek, hogy elégedetten távozzon a közönség. Felfújható óriási guminő a Whole Lotta Rosie alatt, harangkongatás a Hell’s Bell számban, pénzszórás hátul a Moneytalks közben, a legvégén pedig ágyúzás a For Those About To Rock után. Végig hihetetlen fény- és pirotechnika, de természetesen ne feledkezzünk meg a zenekar fő show eleméről, Angus Young-ról sem. Ez az ember tuti elmebeteg – jó értelemben. Amit ő végig művelt, az döbbenet volt. Építettek egy kifutót is a közönség közé, azon folyamatosan rohangált a gitárját pengetve, és az elmaradhatatlan produkciói, mint az ördögszarvazás, Brian Johnson nyakában szólózás, gatyára vetkőzés, bakkecskeként ugrálás sem maradhattak el. És mindeközben best of AC/DC-t hallhattam.

Kóvályogva mentem haza (közben a Feszültség szerkesztői is elkeveredtek valahol – vagy én, az ő szemszögükből), és hetekig, hónapokig nem tértem magamhoz…

A szerző: Zozzie240 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*