In The Woods…: Pure (2015)

 

Amikor a fejembe vettem, hogy írok erről a lemezről, azon morfondíroztam, hogy a SÜLLYESZTŐ rovatba kerüljön-e az ismertető. Végül „megmentettem” a zenekart, mert ha azt vesszük, hogy megjelent négy nagylemez, néhány kislemez, egy koncertkorong, valamint egy válogatásalbum, nem passzolna ebbe a kategóriába. De mindjárt elmondom az ellenérveket is, amelyek miatt elgondolkodtam, hogy miért is gyömöszölném az In The Woods… együttest ebbe a „kockába”. De végül is nem a rovatcím a lényeg.

A banda 1992-ben alakult Kristiansand városában. Egy-két év demózgatás után 1995-ben jött ki a norvég banda első nagylemeze Heart of the Ages címmel. Black metal-ból táplálkozó zenéjükre ráaggatták az avantgarde/experimental metal címkét, ami igaz, hogy sok mindent kifejez, de leginkább csak arra jó, hogy megbélyegezzék a zenekart.

A bemutatkozó korong nem volt rossz kezdés, hangulatos, tipikus északi jegyeket magában hordozó alkotásnak lehettünk fültanúi, de igazából a második nagylemezen (Omnio) alkottak teljesen egyedit. Ezen a kiadványon még szabadabban kísérletezett a zenekar, furcsa dalszerkezetekkel, és női ének bevonásával egyetemben. Érdekes zene, amely folytatódott a Strange in Stereo albumon is. A kritikusok elismerően nyilatkoztak az In The Woods… albumairól, viszont arról nincs információm, hogy a közönség mennyire vette a lapot.

Ha volt siker, ha nem, sajnos 2000-ben feloszlott a zenekar, de előtte kiadtak egy válogatásalbumot feldolgozásokkal, majd a szülővárosukban adták a búcsúkoncertjüket, amelynek felvételeit 2003-ban jelentették meg. A zenétől nem szakadtak el a tagok, néhányan a Green Carnation nevű bandát támasztották fel, páran szólóprojektbe kezdtek, valamint létrejött a Karmakosmetix Records, támogatva az új utakat kereső fiatal együtteseket.

A semmiből alakultak újra 2014-ben, de nem minden ős-tag vett ebben részt. Jan Kenneth Transeth énekes, valamint Synne „Soprana” Larsen énekesnő (ő csak 1996 óta volt tag) helyét James Fogarty angol vokalista foglalta el, az új gitáros Christian „X” Botteri mellett pedig Kåre Andre „Corey” Sletteberg lett. Oddvar A:M, aki a kezdetektől a zenekar gitárosa volt, 2013-ban elhunyt, ő ezért nem vehetett részt az újrakezdésben.

2015-ben kijött a Pure album: minden nagyon szép, minden nagyon jó, erre 2016 végén távoztak a Botteri testvérek (Christopher „C:M” a tesó, basszusgitár), akik alapítói voltak a bandának. Jött két új zenész (Alex Weisbeek és Bernt Sørensen), de nem tudom, mi lesz a további sorsa a zenekarnak. A hosszú szünet és az alapító testvérek távozása miatt volt dilemmám a cikk elnevezésével kapcsolatban.

Itt még a Botteri fivérekkel az In The Woods…

Mint fentebb írtam, a második és a harmadik lemez progresszív, experimentális metal zenét tartalmazott, ehhez képest a Pure korong egy teljesen más irányba mutat. És bevallom, nekem a negyedik album tetszik a legjobban.

Alapvető változás, hogy a Pure sokkal gitár-centrikusabb, mint amilyenek a korai munkák voltak. Ezen a lemezen nagyon megdörrennek a hathúros hangszerek, de mégsem mondhatom azt, hogy átment volna az együttes thrash, death, vagy black metal-ba, mert a zene ugyanúgy nehezen kategorizálható, és a dalokban most is ott vannak a tipikus In The Woods… jegyek. Anders Kobro dobos sem finomkodik, odacsap a szerkónak rendesen, valamint a basszusgitárt sem lehetett korábban ennyire jól hallani, mint ezekben a nótákban.

Anders Kobro

„Mr. Foggy” hangszíne teljesen más dimenzióban mozog, mint a korai éra férfi vokalistájának orgánuma, de ő sem hörög, acsarkodik, hanem tisztán énekel. Hangja más tónusú, mint Transeth-é, és a Pure album zenéjéhez jobban is illik. Néha durván is tolja, ha a szám úgy kívánja, de a lágyabb muzikális részeknél dallamosan, finoman is megrezegteti hangszálait.

Egyik kedvenc dalomban – The Recalcitrant Protagonist – tökéletesen megmutatja, milyen változatosan és érzésekkel telve lehet előadni az énektémákat. Az elvont, borongós dallamoktól a szigorúbb témákig terjed a skála, mindben otthonosan érzi magát.

Az In The Woods… zenéjére sohasem a verze-refrén-verze szerkezet volt a jellemző, így a Pure-on sem nagyon találunk ehhez hasonlókat. Nekem valahogy nem is hiányoznak a hagyományosnak nevezhető refrének, ez a muzsika így jó.

Mr. Foggy

Nem érdemes számokat külön kiemelni – bár egyet megemlítettem –, mert egy nagy homogén tömb az album, görög, hömpölyög a dalfolyam, egyben hallgatva kerek az egész. Kitűnő harmóniák és hangulati elemek díszítik a dalokat, amelyek hozzásegítik a hallgatót a könnyebb befogadáshoz, de szerintem sokat kell ismerkedni az albummal, mire teljesen megnyílik. Nekem már megmutatta szépséges arcát: felkap, és messzire repít ez a muzsika, azt érzem, hogy valahol nagyon távol vagyok mindentől…

Azt sem tagadhatja le az In The Woods…, hogy norvégok, mert a borongós, melankolikus hangulat itt is átszövi a dalokat, mint a legtöbb észak-európai együttesnél, de mindig elismerően bólintok, hogy mégsem hasonlítanak egymásra a skandináv színtér nagyobb zenekarai, mindegyik saját szférában létezik. Az In The Woods… is kellő egyéniséggel rendelkezik, bár egy nagyon pici Amorphis (középső korszak) párhuzamot kihallok, de ez tényleg csak kákán a csomó….

Remélem, nem áll földbe a zenekar, és lesz még folytatása ennek a lemeznek!

 

A szerző: Zozzie310 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*