Forbidden: Twisted into Form (1990)

Sokan úgy tartják, hogy a Forbidden legnagyobb dobása az 1988-os bemutatkozó album, a Forbidden Evil volt. Érdekes, engem akkoriban nem ragadott annyira magával az anyag (és ma sem különösebben favorizálom). Az azokban az években ránk zúduló thrash-albumok dömpingjéből első körben az igazi nagyságok ragyogtak ki, a második vonalból pedig a személyes ízlésen és valamennyire a véletlenen is múlt, hogy ki mire kattant rá jobban, és mire kevésbé.

Angel Dust, Dark Angel, Exumer, Evildead, Holy Moses, Iron Angel, Pestilence, Possessed, Pyracanda, Vio-lence, Defiance, Atrophy, Holy Terror, Sacred Reich – hogy csak néhány nevet említsek azok közül, amely zenekarok lemezét ismertem, de nem váltak olyan nagy kedvenceimmé, mint, mondjuk, a Metallica, a Slayer, az Exodus, a Testament vagy a Death Angel.

Előbbiek közé tartozott a Forbidden is, amelynek sokáig a második albuma sem talált utat hozzám: túl száraznak, túl nyersnek éreztem – akkoriban, ma már azonban, ha jó kis 80-as évekbeli, Bay Area-i thrasht szeretnék hallgatni, két lemezt veszek elő: a Mordred Fool’s Game-je mellett a Forbidden Twisted into Form-ját.

Egy kis történelem: a csapatot 1985-ben, még Forbidden Evil-ként alapította a gitáros Robb Flynn (később Vio-lence, Machine Head) és Jim Pittman dobos. A felállás hamarosan Craig Locicero-val (gitár), Russ Anderson-nal (ének) és John Tegio-val (basszus) vált teljessé. Rögzítettek néhány demót és szerepeltek a Live at Ruthies Inn – The Eastern Front válogatás koncertalbumon, majd Flynn, Pittman és Tegio távozott a zenekarból. Így kerülhetett az együttesbe Paul Bostaph dobos, Matt Camacho bőgős és Glen Alvelais gitáros.

A csapat nevét ezzel párhuzamosan rövidítették le Forbidden-re, annak érdekében, hogy még csak véletlenül se tartsák őket black metal bandának. E név alatt és ebben a felállásban készült el a már említett debütalbum, amelynek három dalát még a korábbi gitáros, Robb Flynn jegyezte. Glen Alvelais 1989-ben távozott, társai Tim Calvert-tel pótolták, az 1990-es Twisted into Form-on már az ő játéka hallható.

A Michael Rosen hangmérnök-zenei producer közreműködésével készült Twisted into Form-ot egyesek techno-thrash-ként definiálják, ami szerintem túlzás, főleg ha összehasonlításképpen a Voivod-ra, a Coroner-re vagy a Mekong Deltára gondolunk. Az azonban tény, hogy komplexebb anyag, több rajta a dallam, a progresszív elem és az akusztikus betét, mint elődjén. Ráadásul az instrumentális-akusztikus részeknek van értelmük, funkciójuk, helyük az anyag struktúrájában.

Hangulatosan indítja az albumot a Parting of the Ways, és ahogy közeledünk a vége felé, tudjuk, sejtjük, hogy pillanatokon belül jön a bekeményítés.

A gyors, kapkodós ritmusú Infinite a középrészben lassul vissza középtempósra, megágyazva ezzel a finom, sokszínű gitárszólónak. Anderson hangját valahová Joey Belladonna és Sean Killian orgánuma közé helyezném: amikor dallamosan énekel, előbbire, amikor „kiabálva”, inkább az utóbbira hajaz. Persze a vokalista ezzel együtt is teljesen sajátos karakter: ha a helyzet úgy hozza, a fejhangú magasak sem idegenek tőle, egyébként pedig óriási melódiákat énekel, például a One Foot in Hell-ben vagy az Out of Body (Out of Mind)-ban.

Utóbbi nóta gyakorlatilag egy pillanatnyi megállás nélkül, ugyanolyan tempóban követi a lemez nyitódalát. Ebben és a R.I.P. című számban a Death Angel majdnem teljes legénysége ott vokálozik.

A Step by Step középtempós tétel, valószínűleg a lemez slágernótájának szánták, ugyanis a videóklip is ehhez készült.

A címadó szerzemény az album talán legjobb dala: egy kissé visszhangosra vett gitárzsizsegéssel indul, majd őrlő középtempóban folytatódik. A váltott gitáros szólóban szokatlan megoldásokat hallhatunk, a szám azonban így is nagyon kompakt, kerek egész.

A dobbal-basszussal indító R.I.P. is az Infinite tempójára gyorsul fel, érdekessége a dallamos éneket kísérő, azzal azonos gitárszólam.

A második instrumentális-akusztikus tétel, a Spiral Depression szintén a páros gitárjátéktól, az időnkénti visszhangosítástól és a belopódzó szintetizátorszólamtól válik izgalmassá.

A Tossed Away a lemez legcammogósabb dala, amelyet ráadásul még meg is tördelnek; fénypontját ismét csak a dallamos refrén jelenti.

Az 50 perces anyagra az albumot záró One Foot in Hell teszi fel a koronát. Anderson harapós soraira óriási melódia válaszolgat, és a lemez talán legjobb, nem kevés klasszikus zenei hatást mutató szólója is itt hangzik el.

A második album után úgy tűnt, sínen van a banda. Zeneileg talán így is volt, ám a személyes ellentétek, nézetkülönbségek szép lassan aláásták a csapategységet. Elsőként, 1992-ben Paul Bostaph távozott az együttesből, a következő két Forbidden albumot (Distortion – 1994, Green – 1997) már Steve Jacobs dobolta fel, majd a zenekar 1997-2001 között szüneteltette tevékenységét.

A sokat emlegetett Thrash of the Titans segélykoncertre álltak újra össze (Locicero kivételével), eredeti nevükön, Forbidden Evil-ként szerepelve a rendezvényen. Ezt követően újabb 6 év szünet következett, onnantól viszont ismét visszaálltak a körforgásba. Eddigi utolsó albumuk, az Omega Wave 2010-ben jelent meg.

A csapatnak legtöbbször dobos-poszton akadtak kihívásai, amit (és az egyéb hercehurcát) végül a bőgős Matt Camacho elégelt meg, aki 2012-ben kilépett az együttesből, mire az énekes Anderson is bejelentette, hogy szünetet kíván tartani pályafutásában. A Forbidden motorja ezzel, úgy tűnik, végleg lefulladt. A másik alapember, a gitáros Craig Locicero szerint az énekes végleg hátat fordított a zeneiparnak. Nélküle pedig ugye az együttes nem igazán nevezhető Forbidden-nek…

A szerző: Coly819 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*