Danzig: How the Gods Kill (1992)

Májusi albumszavazásunkon a csapat második nagylemeze, az 1990-es Lucifuge bizonyult a legnépszerűbb Danzig-alkotásnak. Jómagam is ezzel a koronggal ismertem és szerettem meg a csapatot, és ez a rajongásom a negyedik albummal bezárólag volt töretlen. Az 1996-os Blackacidevil nemcsak a zenekar addig stabil felállását, de felfelé ívelő karrierjét is megroppantotta: Glenn mester hiába készített azt követően is jó albumokat, azok egyikével sem tudta megismételni korábbi sikereit.

Az e cikk tárgyát képező korong azonban még a Danzig sikerkorszakát idézi, egy összeszokott felállás (Glenn Danzig – ének, billentyűs hangszerek, John Christ – gitár, Eerie Von – basszusgitár, Chuck Biscuits – dob) érett anyaga, amelyet egytől egyig remek dalok alkotnak.


A Godless mindenesetre furcsa kezdése az albumnak: olyan lendületesen indul, ahogy az egy „rendes” nyitó nótától elvárható, aztán megtorpan, belassul. A visszagyorsulás egy gitárszóló képében érkezik, és onnantól már minden rendben van. Az újabb lefékezés után (a dal végén) Glenn olyan stílusban mondja a szövegét, mint a The Doors-os Jim Morrison. A lassú részek atmoszférája kifejezetten nyomasztó, végzet-szerű, amire csak ráerősít a fémesen csengő, kopácsoló hang.

A lírai részekben a frontember kifejezetten szépen énekel, ahogy teszi ezt például az Anything elején is, aztán jön a tipikus Danzig-féle középtempó… Azt írják róla, a Lucifuge-hoz képest ezen az albumon jóval több a doom és a gótikus elem; tény, hogy a dalok nem a száguldásról szólnak, és – mindenekelőtt Glenn hangjának köszönhetően – alapelemük a sejtelmes, misztikus hangulat.

A Bodies indítása kísértetiesen hasonlít a Led Zeppelin How Many More Time-ának elejére. Ez is erős középtempós nóta, de így is a gyorsabb szerzemények közé tartozik. John Christ nem egy kifejezett gitárhős, nem igazán szólózik (talán a leginkább még a Heart of the Devil-ben és a Do You Wear the Mark-ban), jelenléte mégis karakteres, különböző gitárhangzásai egyedi ízt adnak a daloknak.

Chuck Biscuits, Glenn Danzig, Eerie Von és John Christ

A lemez egyik csúcspontja a címadó szám, amely lírai énekkel és gitárral indít, majd – már csaknem a dal felénél – belecsap a könyörtelen főriffbe, de a tempó itt is lomhán cammogó. A kedvencem azonban az ezt követő Dirty Black Summer, amely semmi különöset nem tartogat, egy kompakt slágernóta, amelyet a smirglis énekhang és az ellenállhatatlan riff visz el a hátán. A Left Hand Black is egy viszonylag gyorsabb tétel, amelyben Chuck Biscuits sallangoktól mentes dobjátéka dominál.

A Heart of the Devil-t nyitó énektémához az album készítőinek Willie Dixon-t is (Little Red Rooster, I Ain’t Superstitious, Back Door Man, I Can’t Quit You Baby stb.) sikerült megnyerniük, ám a blues legenda sajnálatos módon még a felvételek megkezdése előtt elhunyt. A dal tempója hipnotikusan lüktető, ebből ordít ki időnként, ébreszt fel bennünket az énekes: Glenn hangja talán itt a legerőteljesebb…

…a lírai Sistinas-ban pedig a leginkább Elvis-es. A simogató dallamoknak és a remegő gitárhangoknak köszönhetően ez a lemez legérzékibb, fájdalmasan szép dala, és ezáltal az anyag másik csúcspontja. Az ezt követő Do You Wear the Mark egy újabb zakatolás, amelynek közepén ugyanakkor egy remek ritmusváltást is hallhatunk.

A lemezt záró When the Dying Calls-t is a gitárriff húzza maga után, a végén pedig Glenn még egyszer jól kiereszti a hangját. Ez is fogós nóta, méltó befejezése az anyagnak.

A producere ennek az albumnak is Rick Rubin volt, aki kezdettől ott bábáskodott a Danzig indulása felett. Az első négy lemezt is az ő kiadója, a Def American (később szimplán American) Recordings jelentette meg. A dalokat egytől egyig Glenn Danzig jegyzi, az albumgrafika (A Mester és Margarita) pedig a neves svájci művész, H. R. Giger munkája.

Az albummal kapcsolatos érdekesség, hogy a dalok lírai részeihez Christ egy olyan Fender Stratocastert használt, amelyen korábban a The Yardbirds legendás gitárosa, Jeff Beck játszott.

Azt nehezen tudom eldönteni, hogy melyik a kedvenc Danzig-albumom, egy azonban tény: a leggyakrabban ezt az anyagát hallgatom Glenn-nek és csapatának. Talán nem véletlenül.

A szerző: Coly701 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*