Antidote: Total (1994)

Ismertetőm ezúttal egy többé-kevésbé elfeledett finn csapat második lemezére koncentrál. Történelemkönyveim tanúsága szerint (elvégre egyéves voltam, amikor cikkem tárgya megjelent) Finnország a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején rengeteg speed/thrash bandát adott a világnak, például a Stone-t, ahonnan Roope Latvala riff- és szólómester neve lehet ismerős.

De maradjunk az Antidote-nál, és 1994-es, Total című lemezüknél! Két évvel korábban, The Truth címmel kiadott debütáló korongjukkal kerültek reflektorfénybe, amelyet a Headhunter és az Accüsed társaságában turnéztattak. Klasszikus finn stílusú speed/thrash lemez volt ez a javából: gyors tempók, technikás riffek és dallamok, ügyes szólómunka jellemezte. Egy ilyen nyitás után alaposan meglepte a közönséget a Total, amely egy kissé újradefiniálta a csapatot.

A jól kivehető hangzás, a dallamok, a technika megmaradt, de az egész egy érettebb köntösbe lett öltöztetve. A dalok nagyrészt középtempóban maradnak, illetve lassúak, de néhol azért a nyaktörő sebesség is visszaköszön. Nino Laurenne énekes/gitáros ezúttal már nem hörgő/ordító módon énekelt, hanem magasabb régiókban fekvő, néha már power metal-ba hajló énekdallamokat hozott. A lassabb tempók lehetőséget adtak a ritmikai komplexitás növelésére, nagyon sok dobtéma forog, illetve játszik a felütésekkel. Zseniális példa erre a lemez második dala, a Woe Betide Them, amelynek refrénjében az okos dobtémára egy szuperdallamos, nagyon is megjegyezhető, magával ragadó ének- és gitártéma került. A My Million Years-ben és a Life for a Lie szólórészében hallhatók a korábbi speed-es alapok, még ha kicsit kevésbé gyors riffeléssel is. A szólómunka továbbra is zseniális, számomra még jobb is, mint az előző lemezen.

A kiadvány hibájának talán az róható fel, hogy a középtempók miatt néha el lehet veszteni a fonalat, de az emlékezetes dallamok, valamint a remekül megkomponált szólók azonnal visszarántják az ember figyelmét. Valamint a nyitó dal (Cold) helyett egy másikat választottam volna, de ez csak az én véleményem.

A lemez kissé késve érkezett ahhoz, hogy megjelenése idején progresszív thrash klasszikus legyen, hiszen addigra – az alternatív rock és a groove metal térnyerésével – az irányzat csillaga leáldozóban volt, valamint a rajongók és a szakma sem nagyon tudott mit kezdeni az útkereséssel. Viszont nekem, mint „utókornak”, simán ott a helye a klasszikusok között, illetve ajánlom mindenkinek, aki szereti az „elfeledett” metallemezeket.

A szerző: RxGx23 publikáció
Hobbi-kategóriás metal-újságíró, író, villamosmérnök. Az írás és a munka mellett zenél is, jelenleg az Inhalator basszusgitárosa.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*