Angel Dust: To Dust You Will Decay (1988)

„Jó bornak nem kell cégér” – mondják, és valóban: a német Angel Dust bemutatkozó albuma, az 1986-os Into the Dark Past sem szolgál rá erre, hiszen egy hatalmas speed/thrash-klasszikus. A második lemezre azonban énekest és gyakorlatilag stílust váltott a csapat, amivel valószínűleg számos rajongóját elveszítette (és szerzett új kedvelőket). Furcsa módon, gyakorlatilag visszatértek a klasszikus heavy metalhoz, miközben az aktuális trend ezzel éppen ellentétes irányú volt.

Sok metálfejnek valószínűleg nehéz úgy meghallgatnia a To Dust…-ot, hogy közben ne az elődjével hasonlítsa össze. Pedig ez szinte minden tekintetben egy másik együttes. Hiszen mi is történt? Az 1984-ben, Dortmundban (akkor még Angeldust néven) alakult csapat két évvel később a Romme Keymer (ének, gitár), Andreas Lohrum (gitár), Frank Banx (basszusgitár), Dirk Assmuth (dob) felállásban jelentette meg bemutatkozó albumát. 1987-ben viszont a hangzásért döntően felelős gitárosok (és Romme személyében az énekes is) távoztak a csapatból, a ritmusszekció pedig új tagokat toborzott maga mellé: Stefan K. Nauer és Vinni Lynn gitárosokon kívül az énekes S. L. Coe (eredeti nevén Shelko Topalovic) is ekkor lett az öttagúvá bővült zenekar tagja.

Ha nincsenek olyan elvárásaink, hogy a muzsikusok ezen a lemezen is ugyanúgy tekerjenek, mint a debütalbumon, akkor arra juthatunk, hogy bizony a To Dust… is egy jó kis album. A gitárok továbbra is vastagon szólnak, a riffelés is jó, bár kevesebb, hátrébb szorult – az ének javára. Társai a vokalistát állították a középpontba, a dalokban vitathatatlanul az ő hangja dominál.

A hangulatos intrót (3rd Challenge) követően hiába lépnek egyből a gázra a hangszeresek, a nótát (Mr. Inferno) az énekdallamok viszik a hátukon. A hangzás az előző anyaghoz képest teltebb, öblösebb lett, s bár a gitármunka itt-ott még az Into the Dark Past-ot idézi, a dallamvilág a kortárs germán heavy metal csapatokéra (Steeler, Stromwitch stb.) hajaz. A Wings of an Angel, az Into the Dark Past (Chapter II), a Stranger és a Hold On is ez utóbbi vonalat erősíti, míg a többi dalban (The King, To Dust You Will Decay, The Duell) azért „előbújik belőlük az „állat”, kiszabadul a sebesség egyébként leláncolt démona.

Bár a dalok átlagos játékideje 4-5 perc között mozog, meglepő módon ez egy elég rövid, bő 37 perces album. Az anyagot a 2000-es években kiadott, remaszterizált változatokra hizlalták fel néhány bónusznótával. Ezek közös nevezője a rövidebb, instrumentális Flight to Russia és a lírai Dawn of the End. Utóbbiban persze ugyanúgy horzsolnak a gitárok, és érdekes, hogy nem a lemezt eredetileg záró Hold On, hanem ennek a végén hangzik el az albumot bevezető intró párja, amelyek így keretbe foglalják az anyagot.

Akár bejött annak idején a To Dust…, akár nem, azt gondolhattuk, hogy ezzel az anyaggal valami új kezdődik a zenekar történetében. Nos, a dolgok nem egészen így alakultak, hiszen S. L. Coe számára a bemutatkozás egyben a hattyúdalt is jelentette, mivel a csapat 1990-ben – személyes konfliktusok miatt – feloszlott. A rajongóknak 8 évet kellett várniuk arra, hogy a régi ritmusszekció, Banx és Assmuth újra egymásnak vessék a vállukat, és a basszusgitáros öccsével, a billentyűs Steven Banx-szel, az énekes-gitáros Dirk Thurisch-sal, valamint Bernd Aufermann gitárossal kiegészülve újra a magasba emeljék az együttes zászlaját.

Együttműködésük eredménye az 1998-as Border of Reality album lett, amelyet gyors egymásutánban még három másik nagylemez követett (Bleed – 1999, Enlighten the Darkness – 2000, Of Human Bondage – 2002). Ezt a négy kiadványt már egy nagy kiadó, a Century Media gondozta, a végre hosszabb időn keresztül stabil felállású csapat pedig a dallamos power/progresszív metál mellett tette le a voksát, ám a vágyott áttörést így sem sikerült elérniük.

Innentől viszont akár a SÜLLYESZTŐ rovatban is folytathatnánk, hiszen a csapat a 2000-es években nagy lendülettel indult el a lejtőn. Előbb a gitáros Aufermann távozott 2001-ben, majd 2004-es visszatérése után nem sokkal az énekes Thurisch is dobbantott, ő viszont már csupán a „zárásra” köszönt be ismét, hiszen 2010-ben az Angel Dust újra lehúzta a rolót.

Az újabb reunion-t 2016 szeptemberében jelentették be, a felállás ugyanaz, mint a zenekar 3-5. lemezén (Thurisch, Aufermann, Banx, Banx, Assmuth). A csapat tehát újra aktív, de friss anyagot másfél évtizede nem hallottunk tőlük, és nincs hír arról, hogy jelenleg új albumon dolgoznának.

Akárhogy is alakult, a To Dust You Will Decay (akárcsak az azt megelőző Into the Dark Past) az együttes pályafutása egy rövid, ám annál karakteresebb időszakának a lenyomata. Egyik vagy másik album a jobb? Nekem mind a kettő bejön.

A szerző: Coly819 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*