Sonata Arctica: Ecliptica (1999)

Léteznek tökéletes lemezek, amelyeken egyetlen tölteléknóta sincs, csupán 8, 10, 12 nagyszerű dal. Az Ecliptica is ezek közé tartozik. Vibrál és bizserget ez a zene, még ennyi év után is beindulok tőle. Műfaját tekintve leginkább melodikus power metálként definiálható, amelyben nem kevés speed-es tempó is helyet kap. Az album nem is annyira a virtuóz gitárszólóktól, mint inkább a kompakt, ütős daloktól lesz átlagon felüli, amelyeket izgalmas billentyűfutamok színesítenek. A csapat útjai nem véletlenül keresztezték annyiszor a Stratovarius-ét: mind a hangszeres megoldások, mind az énekhang a svéd nagy testvér stílusát idézik.

A finnországi Kemi városából származó együttest 1995 végén, akkor még Tricky Beans néven alapította Marko Paasikoski és Jani Liimatainen gitáros, valamint Tommy Portimo dobos. Hozzájuk a következő év elején csatlakozott Tony Kakko énekes és Pentti Peura basszusgitáros. Kezdetben hard rockot játszottak; Paasikoski, amikor meginvitálta Kakko-t a bandába, azt mondta, olyan zenét szeretnének játszani, mintha a Megadeth találkozna Spin Doctors-szal.

A Sonata Arctica ’99-ben

Ezen a néven és ebben a felállásban 3 demót rögzítettek, majd 1997-ben zenekarukat Tricky Means-re keresztelték át. Nagyjából onnantól az első album anyagának megírásáig alakult ki mai stílusuk, a gyors, dallamos és billentyű-orientált heavy metál. Közben távozott Paasikoski és Pentti Peura-tól is megváltak, az új basszusgitáros Janne Kivilahti lett. 1999-ben újabb demót vettek fel, a FullMoon-t, amelyet több más kiadó mellett a Spinefarm Records-nak is elküldték, amely gyorsan le is igazolta őket. Részben azért, mert úgy gondolták, hogy Tricky Means-ként nem sok esélyük lesz metállemezeket eladni, részben a kiadó kérésére, ekkor változtatták a nevüket Sonata Arctica-ra.

Debütáló nagylemezüket a kemi Tico Tico Studio-ban vették fel, a keverésre és a maszterizálásra azonban már a legendás Finnvox stúdióban került sor. Az album 1999 szeptemberében látott napvilágot, Európában a Spinefarm, az Egyesült Államokban a Century Media adta ki. A dalok szerzője egy kivételével az énekes Tony Kakko, aki nemcsak egy tiszta, magas hangfekvésű énekstílust alakított ki az anyaghoz, hanem szintetizátoron is ő játszik. A lemez érdekessége, hogy azt még egy négytagú csapat rögzítette, s csak a következő évben vettek be ötödiknek egy billentyűst, Mikko Härkin-t (ex-Kenziner), annak érdekében, hogy Tony kizárólag az énekre tudjon koncentrálni.

A csapat a közelmúltban

A bő 50 perces korong jobbnál jobb dalokkal ajándékoz meg bennünket. Az egyik végletet az olyan sodró lendületű számok képviselik, mint a nyitó Blank File, az 8th Commandment, az UnOpened vagy az időnként belassuló Destruction Preventer; a másikat pedig a Letter to Dana és a Replica lírája. Természetesen óriási refréneket hallunk, amelyek közül nálam a FullMoon-é viszi el a pálmát.

Ahogy az elején említettem, a lemezen egyetlen töltelékdal, egyetlen percnyi üresjárat sincs. A távol-keleti és dél-amerikai kiadásokra bónuszként felkerült Mary-Lou is hozza az előző 10 dal színvonalát, nem véletlen, hogy az Ecliptica 2014-es, jubileumi újrakiadásán is ott találjuk.

2000 elején a Sonata Arctica a Stratovarius-szal és a Rhapsody-val együtt indult Európa-turnéra, amelynek keretében a Petőfi Csarnokba is eljutottak. 2001-ben jelent meg második albumuk, a Silence, amelyet ugyan többször is meghallgattam, de az már egyáltalán nem ütött be nálam úgy, mint elődje, így nem is próbálkoztam többet Toni Kakko-ék zenéjével. Számomra a debütalbum testesíti meg a Sonata Arctica lényegét.

A szerző: Coly820 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*