Power Trip: Nightmare Logic (2017)

A texasi ötös 2008-ban alakult, és 2013-as Manifest Decimation lemezével azonnal sikerült letennie a névjegyét a kortárs thrash metal/crossover asztalára. Ezt a bemutatkozást sikerült megfejelniük az idén februárban kiadott Nightmare Logic című albumukkal. Mit is mondhatnék? Ez a lemez megver, és otthagy a sikátorban. Nyolc szám, bő fél óra kivégzés.

A kiadvány rakétakilövések hangjával és a ’80-as évek horrorfilmjeit idéző szintetizátorfutamokkal indít, majd a fiúk kíméletlenül belecsapnak a lecsóba. Középtempóval kezdődik ugyan a Soul Sacrifice, de a bemelegítés után, egy szívmegállító szünetet követően iszonyatos energiával söpör végig a hallgatón. Erős, thrash-es riffek, bivaly dobmunka hallatszik. Érdekességképpen megjegyezném, hogy Chris Ulsh dobos csak egy lábdobot használ, és nincs duplázója sem. Ez semmit nem von le a lemez élvezeti értékéből, hiszen így is ütősek, erősek a dobalapok.

A középtempós riffekre építő Executioner’s Tax (Swing of the Axe) sem hagy sok pihenőt, mert azonnal gyomorszájon vágnak a Firing Squad című dallal. Igazából a lemez egésze a középtempós döngölés-pusztító sebesség kontrasztjára épít, némi hardcore-os riffeléssel, gyakran számokon belül, így egyik dal sem válik unalmassá.

A címadó szám baljósságában érződik a legerősebben a Slayer hatása, bár az az egész lemezt végigkíséri. Ez egyáltalán nem hibája az anyagnak, a texasi urak a nagy öregek nyomdokain haladva alakítottak ki egy jól felismerhető, egyedi hangzást és dallamvilágot, amely az utóbbi idők thrash metaljában elég ritka.

És ha a Slayer szóba került: Blake „Rossover” Ibanez gitárszólói a nagymesterek (főleg Kerry King) munkásságát idézik: kromatikus skálaalapok, tremolóvijjogtatás, ezzel is fokozva a lemez apokaliptikus hangulatát.

Innentől lemondanék a dalonkénti elemzésről, viszont kiemelném a zárást, amely keretbe foglalja a korongot, s ami becsapódó rakéták hangjaival hagyja ott a hüledező hallgatót.

A borító (a világvége-hangulathoz illeszkedve) egy romos várost ábrázol, a régi sci-fi könyvek jutnak róla eszembe. A szövegek is korunk problémáit mutatják be, amelyek egyre inkább a pusztulás felé viszik a világot. Szó esik a szektákról, vallásokról, a vezetők elvakultságáról, szervezett agymosásról, mindenről, ami ellen 2017-ben érdemes felemelniük a hangjukat a zenekaroknak.

Maga a lemez egy percre sem fullad unalomba, ügyesen manipulálnak a srácok a tempókkal, szaggató riffekkel, hangulatfokozó betétekkel. Dícsérendő a megszólalás is, amely a Toxic Holocaust-főnök Joel Grind munkája. Teltek a dobok, élesen harapnak a gitárok, „egyben van” az egész. Az énekre sem lehet panasz, Riley Gale énekes a műfajnak megfelelően ordító ugatással énekel, megdobva azt egy jó adag visszhanggal, hogy passzoljon az atmoszférához.

Ez a lemez „kijön a hangfalakból”, ősereje földhöz vág. Készülj fel, hogy a meghallgatása után semmi nem lesz ugyanaz, mint korábban; ezt a pusztító energiahullámot vagy újra át akarod élni, vagy egy kis ideig nem nagyon tudsz mást hallgatni, amíg ki nem pihened a Power Trip-et. Ahhoz ugyan fiatal vagyok, hogy tudjam, hogyan élték meg anno a metalososk a Kill ’Em All vagy a Reign in Blood megjelenését, de valószínűleg hozzám hasonlóan eldobták tőlük az agyukat.

Szégyellem magam, hogy tavaly nem tudtam ott lenni a csapat Dürer Kert-beli koncertjén, és meglehetősen sajnáltam, hogy le kellett mondaniuk az idei Brutal Assault fesztiválos fellépésüket, ugyanis ezt a thrash/crossover gránátot (atombombát?) szívesen hallanám élőben felrobbantva. Hatalmas élmény ez a lemez, nem nagyon tudok maximálisnál kevesebb pontot adni rá, ajánlom mindenkinek!

A szerző: RxGx26 publikáció
Hobbi-kategóriás metal-újságíró, író, villamosmérnök. Az írás és a munka mellett zenél is, jelenleg az Inhalator basszusgitárosa.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*