Metallica: The $5.98 E.P.: Garage Days Re-Revisited (1987)

Napra pontosan 30 éve jelent meg az az EP, amely ugyan nem forgatta fel fenekestől a világot, ám legalább két szempontból valami újnak a kezdetét jelentette.

1987-re a Metallica már túl volt a Creeping Death single-n, amelyen megjelentette első két feldolgozásdalát, az Am I Evil?-t és a Blitzkrieg-et, amelyeket azután még számtalan hasonló átirat követett. Túl volt a Master of Puppets-en, munkássága és – egyes fórumok szerint – az egész heavy metál műfaj történelmének legjobb albumán. És ha lelkileg nem is, időben túl volt basszusgitárosa, a pótolhatatlan Cliff Burton elvesztésén.

Az újabb sorlemez előtt egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetre volt szükségük. Legfőképpen azért, mert James gördeszkázás közben eltörte a csuklóját. Másodsorban azért, hogy kiheverjék bőgősük elvesztését, és megtalálják Cliff utódját, aki, mint tudjuk, végül a Flotsam and Jetsam oszlopos tagja, Jason Newsted lett. E kényszerű pihenőt kihasználva Lars-ék egy történelmi jelentőségű anyag, egy kizárólag feldolgozásokat tartalmazó album (igaz, csupán EP) összerakása mellett döntöttek, megadva maguknak a lehetőséget arra, hogy teszteljék újonnan épített stúdiójukat, a frissen érkezett zenésztársat és ezáltal rajongóikat is, Newsted-nek pedig azt, hogy ne egyből a mély vízben kezdje a tempózást.

Hetfieldről és Ulrich-ról jó ideje tudható volt, hogy nagy rajongói a brit heavy metal új hullámát alkotó zenekaroknak, a nyilvánvaló példaképek mellett olyan bandáknak is, amelyeknek valamilyen okból kevesebb siker jutott. Ilyen csapat volt többek között a Diamond Head (amely énekesének, Sean Harris-nak az orgánuma egyébként kísértetiesen hasonlít Hetfield-ére), a Budgie vagy a Holocaust. A poszt-punk Killing Joke valamennyire kilóg ebből a sorból, a Misfits pedig végképp más tészta. (A mellőzöttség utóbbiakra is igaz, a N.W.O.B.H.M.-kitétel viszont nem áll rájuk.) Nem véletlenül ezeket a zenekarokat említem, hiszen az ő dalaik átdolgozása került fel az elődök előtt tisztelgő korongra, amelyet Lars hangszigetelt garázsában vettek fel, mindössze 6 nap alatt.

Eperjes Károly, a színész nyilatkozta egyszer nekem, hogy szerepformálás szempontjából alapvetően kétféle színész létezik. Az egyik az átváltozóművész, aki mindig azt a személyiséget ölti magára, amelyet a szerep megkíván. A másik viszont olyan karakteres figura, aki ha akarna, sem tudna alakot váltani, ő a szerepet igazítja magára, és ezáltal valamennyi általa megformált karakter úgy fog mozogni, gesztikulálni, nézni, beszélni, mint ő. Szami az utóbbira Robert de Niro-t említette példaként, de akár magát is mondhatta volna.

A heavy metál világában a Metallica is az utóbbi csoportba tartozik: akármihez is nyúl, legyen az egy Queen-, egy Motörhead- vagy egy Lynyrd Skynyrd-nóta, a kezei között mindegyik metallicássá válik.

A lexikonok szerint az EP „playlist-jének” összeállítása során olyan dalok is sokáig benne voltak a kalapban, mint az ugyancsak brit Paralex White Lightning-ja (ezt állítólag fel is vették), a japán Bow Wow Signal Fire-ja vagy az ugyancsak a N.W.O.B.H.M.-hoz tartozó Gaskin I’m No Fool-ja. Érdekes, hogy ezek a számok az 1998-as dupla válogatásalbumra, a Garage Inc.-re sem kerültek fel.

Ha lelkes vagyok, azt mondom, a 25 perces anyag meghallgatása után mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk. Ha kritikusabb, akkor azt, hogy elég vegyes a felhozatal – ami jót tesz a változatosságnak, viszont felmerülhet bennünk, hogy miért nem egy újabb Am I Evil?- vagy Blitzkrieg-kaliberű nóta került fel a The Small Hours (Holocaust) vagy a Crash Course in Brain Surgery (Budgie) helyett. Előbbi nótát a közepén található felpörgés ellenére is egy kicsit unalmasnak érzem, különösen, hogy csaknem 7 percen át szól. Utóbbi, mondhatnánk, Jason jutalomjátéka, több helyen is szólózik, de röviden, és ez sem menti meg a dalt a középszerűségtől. A magam részéről ezeket tartom az anyag gyengébb pillanatainak, bár a Metallica természetesen ezekkel is csodát művel. (A dalok többségét eredetiben is meghallgattam: James-ék szinte kivétel nélkül emeltek azok fényén.)

A Helpless (Diamond Head) és a Last Caress (Misfits) viszont tökéletes nóták, óriási kedvenceim. Az utóbbihoz tapasztott Green Hell a Misfits klasszikus számainak egyike, speed-elése egészségesen felpörgeti a hallgatót – aki aztán röhögve rogy össze a pogó végén, ahogy a Metallica belekezd az Iron Maiden Run to the Hills-ének totál hamis változatába. (Az én fejemben ezt követően a Helloween Judas című dala hangzik fel; Bacsóék ezzel a számmal töltötték ki a szalagot, a Garage Days-t ugyanis ők vették fel nekem kazettára.) A The Wait (Killing Joke) nálam dobogós nóta: középtempós riffelését finoman díszítik gitár-, basszus- és dobbetétekkel. Ezt sem lehet megállni intenzív fej- vagy lábrázás nélkül.

A lemez címében feltüntetett árral a fiúk állítólag arra bátorították rajongóikat, hogy ennél többet semmiképpen ne fizessenek az anyagért. Sőt az eredeti kiadású kazettára még a következő szöveggel ellátott matrica is felkerült: „Ha megpróbálnák drágábban kínálni neked, LOPD EL!” (A System of a Down – 2002-es albumának címével – egy lépéssel még ezen is túlment.) Az anyag Amerikában piacra dobott CD-változatán kicserélték a címben szereplő számot – $9.98-re – mivel a korong jóval többe került a kazettánál, és a terjesztők nem akartak pórul járni. Más országokban, például Ausztráliában egy olyan matrica került a CD-tokra, amely tudatta a vásárlóval, hogy a „$5.98” az album címe, nem pedig az ára. Az Angliában nyomott korongokról pedig a kiadó (az Elektra) lehagyta a The Wait című nótát, annak érdekében, hogy az anyag megfeleljen az EP-k hosszára vonatkozó helyi lemezipari jogszabályoknak, és így az egyáltalán forgalmazható legyen a szigetországban.

A CD – vagy a booklet – hátsó borítóján a következő vicces figyelmeztetés olvasható: „Not Very Produced by Metallica”, azaz hogy a csapat nem vitte túlzásba az anyag gatyába rázását. Az új basszusgitáros pedig – ki tudja, miért – Master J. Newkid álnéven szerepel a kreditlistán.

Bár az EP-t 1989 óta nem nyomják, James-ék gondoskodtak arról, hogy a „későn kelők” is hozzájuthassanak a dalokhoz, méghozzá a már említett 1998-as Garage Inc. duplaalbumon, amelyen újabb 18 feldolgozást kaptunk a fiúktól, pontosabban másfél tucat olyan nótát, amelyek ha korábban megjelentek is, nem a ’87-es korongon kaptak helyet.

A folytatás nem akármilyenre sikeredett: az 1988-as …And Justice for All, majd pedig az 1991-es Metallica (Black) egészen a rockvilág trónjáig röpítette a négyest. Amitől viszont ez az EP mérföldkő a metál történetében, hogy – a Metallica bőgőseként – ezen hallható először Newsted játéka, ez volt az első tisztán feldolgozásalbum, és egy olyan tiszteletadás, amellyel Hetfield-ék ráirányították a reflektorfényt a rég elfeledett vagy soha nem sztárolt zenekarokra.

A Diamond Head – 1985-ös feloszlását követően – 1990-ben újra aktivizálta magát, először csupán 4 évre és egy újabb album elkészítése erejéig, ám a tagok az ezredfordulón újra összeálltak, és azóta is aktívak, amelynek 3 további sorlemez őrzi a lenyomatát.

A Misfits 1983-ban oszlott fel, és 1995-ben alakult újjá – már Glenn Danzig nélkül. Azóta 5 újabb albummal ajándékozták meg a punk/rock zene világát. Vélhetően mindkét reunion-nak jelentős lökést adott Ulrich és Hetfield kitartó rajongása.

A szerző: Coly795 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Metallica: Garage Inc. (1998) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*