Metal Church: Blessing in Disguise (1989)

A „szavazatszámláló bizottság elnökeként” mindig hitetlenkedve csóválom a fejem, amikor valaki azt írja, hogy nem tud választani kedvenc albumai közül, nehézséget jelent számára megnevezni a legjobbat. Aztán amikor hasonló helyzetbe kerülök, én is elbizonytalanodom, és a szakmai mérlegelés helyett végül az érzelmeimre támaszkodom.

A Blessing…-et egy nagyon személyes élmény teszi a szívemhez legközelebb álló Metal Church-albummá. 1991-92-ben egy Dunaújváros melletti kistelepülésen tanítottam. A hétvégéket általában Egerben töltöttem, és csak vasárnap este tértem vissza Apátszállásra. Egy alkalommal a dunaújvárosi buszállomáson úgy belefeledkeztem A bárányok hallgatnak című könyv olvasásába, hogy lekéstem az aznapi utolsó buszjáratot. Így aztán gyalog, sötétben vágtam neki a több kilométeres útnak. A városban még világítottak felettem az utcai lámpák, ám a 6-oson és a kis bekötőúton csak az időnként elsuhanó autók reflektorai és a távoli települések derengése hozott némi fényt az életembe. Na és persze a Blessing in Disguise dalai, ugyanis végig ezeket hallgattam menet közben.

Az 1989-es album a rajta szereplő zenészek számára is egyfajta mérföldkövet jelentett. Az előzményeiről – négy bekezdésben – annyit, hogy az együttest 1980-ban, San Francisco-ban alapította a gitáros Kurdt Vanderhoof, olyan muzsikusokkal, akiket azóta elnyelt a feledés homálya. Ez a felállás mindössze egy demóig jutott, majd feloszlott. Kurdt ekkor visszaköltözött szülővárosába, a Washington állambeli Aberdeen-be, ahol Shrapnel néven új bandát hozott össze, amelyben már a gitáros Craig Wells-t és a bőgős Duke Erickson-t is ott találjuk. A dobos Kirk Arrington és az énekes David Wayne (R.I.P.) csatlakozásával, 1982-ben vált teljessé a klasszikus felállás, amely még ugyanebben az évben elkészítette a Four Hymns demót, 1983-ban pedig visszakeresztelkedett Metal Church-re.

A zenekar nevét viselő, 1984-es bemutatkozó album megjelentetését a csapat saját maga finanszírozta, és egészséges önbizalmuknak hamarosan le is arathatták a gyümölcsét: az anyagból rövid időn belül 70 ezer példány talált gazdára, ami az Elektra lemezkiadó figyelmét is felkeltette, akik szerződtették a csapatot.

A második album, az 1986-os The Dark megjelenését követően Vanderhoof úgy döntött, visszavonul az aktív zenekari létből, és a háttérből segíti társai munkáját. A csapat tagja maradt, de csupán dalszerzőként, illetve egyes gitárrészeket ő játszott fel a stúdióban. A helyére az a John Marshall került, aki ezt megelőzően Kirk Hammett gitártechnikusaként tevékenykedett a Metallicánál.

1988-ban David Wayne távozott az együttesből, őt a Heretic énekese, Mike Howe váltotta. Kurdt Vanderhoof volt a producere a szóban forgó banda Breaking Point című albumának, Howe így hívhatta fel magára a gitáros figyelmét. A helyzet pikantériája, hogy Wayne ezt követően a Heretic hangszereseivel alakította meg saját csapatát, a Reverend-et.

Az első két Metal Church-album máig a műfaj alapművének számít, így a harmadik lemeznek igen komoly tétje volt a zenekar számára: vajon az új énekessel is megugorják a korábbi szintet, tovább tudnak emelkedni, vagy elindulnak lefelé a lejtőn? Nos, megugrották. Egyetértek azokkal a korabeli kritikusokkal, akik szerint a Blessing… a zenekar (egyik) legerősebb anyaga. Véleményem szerint Howe jobb vokalista, mint Wayne volt, sokszínűbben, érzelem-telibben énekel. A hangszeres teljesítmény terén sem adtak alább a színvonalból, sőt a korábbiaknál még érettebb muzsikával álltak elő.

A Metal Church zenéjére mindig is jellemző volt egyfajta egyéni íz, a keménység intelligens megközelítése. Stílusuk nehezen meghatározható, valahol a heavy, a power és a thrash metál háromszögében mozog. A Blessing…-en ez különösen jól tetten érhető. A tördelt ritmusok, a tempóváltások, plusz Howe hangja izgalmassá, élvezetessé teszik a dalokat. Az anyag ráadásul jól, tisztán, arányosan szól, amiért a zenészek mellett a producer Terry Date-et illeti dicséret.

Nem kritikaként említem, inkább csak megjegyzem, hogy a lemez első felét jóval erősebbnek érzem. Bár az utolsó négy sem rossz nóta, az igazán emlékezetes dalok a Badlands-szel bezárólag hangzanak el. A Fake Healer egy jó kis lüktető ritmussal indítja az anyagot, Arrington már itt megvillantja kivételes tudását. Az Of Unsound Mind-ban is az ő teljesítményére kapom fel a fejem: a masszív kétlábdobos témát finom cinekkel díszíti. A Titanic óceánjáró tragédiáját megidéző Rest in Pieces közepén remek ritmusváltásnak lehetünk tanúi, a csaknem 10 perces Anthem to the Estranged lírája pedig a végére monumentális kompozícióvá sűrűsödik.

A Badlands a kedvenc dalom az albumról: fokozatosan építkezve indul, lendületes nóta remek refrénnel. Ehhez a dalhoz videoklip is készült: Erickson „basszusszólója” alatt mindannyiszor magam előtt látom, ahogy a félmeztelen, fejkendős zenész elszántan rója a holt vidéket.

A The Spell Can’t Be Broken vége egy elég komoly Metallica-nyúlás (Trapped Under Ice), ami persze semmit nem von le a dal értékéből, az It’s a Secret pedig egy instrumentális száguldás. Az utolsó dalok (Cannot Tell a Lie, The Powers That Be) is energiától duzzadnak, még ha sok izgalmat már nem is tartogatnak számunkra. Összességében egy változatos, éppen ezért megunhatatlan anyagot hallunk – nekem legalábbis bármikor jöhet.

A Flotsam and Jetsam bőgőse, Michael Spencer egy ízben azt nyilatkozta, a Blessing in Disguise eredetileg az ő csapata második albumának lett volna a címe, ám az Elektránál úgy döntöttek, inkább a Metal Church lemezének a borítójára kerüljön ez a kifejezés, a Flotsam pedig „elégedjen meg” a No Place for Disgrace-szel. Végül mindkét albumcím halhatatlanná vált…

A Metal Church a lemez megjelenését követően Amerikában többek között a W.A.S.P. előzenekaraként turnézott, Európában pedig olyan nevek előtt lépett fel, mint a Fates Warning, a Saxon és a Metallica.

A Blessing…-et még két Howe nevével fémjelzett lemez követte: az 1991-es The Human Factor, két évvel később pedig a Hanging in the Balance. Véleményem szerint az előbbi az erősebb anyag, nálam csaknem azonos polcon van elődjével, az 1989-es remekművel. Utóbbin már akadnak üresjáratok, fakóbban csillogó féldrágakövek. Ilyen szemmel nézve nem is olyan meglepő fejlemény, hogy rá két évvel, vagyis 1995-ben feloszlott a csapat, amelynek okaként a menedzsmenttel kapcsolatos problémákat és a gyenge lemezeladásokat jelölték meg.

A továbbiakról csak távirati stílusban: 3 évvel később a klasszikus felállás tért vissza, és adott ki előbb egy koncertalbumot, majd pedig a Masterpeace című sorlemezt. Ezt követően számos változás történt a tagságban, a régi társak szép lassan elmaradoztak Vanderhoof mellől, aki 1998-tól újra aktivizálta magát (a színpadon is), és máig változatlan elszántsággal tolja a banda szekerét. A legnagyobb dobása 2015-ben Mike Howe visszahívása volt, akivel karöltve tavaly egy lélekmelengető, de messze nem világrengető albumot tett le az asztalra. Állítólag már javában készül a folytatás, amire természetesen ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint minden eddigi, Howe közreműködésével készült Metal Church-opuszra.

A Blessing in Disguise egy új korszak kezdetét jelentette, amikor is úgy tűnt, a zenekar végre sínre került, elfoglalta a neki rendeltetett helyet a műfaj palettáján. Kérdés, melyik volt/lett volna jobb: hogy csak három lemez erejéig maradt együtt a Howe-Wells-Marshall-Erickson-Arrington ötös, vagy ha máig ez a felállás jelentetné meg a ki tudja milyen színvonalú albumokat…

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*