Exodus: Pleasures of the Flesh (1987)

Az Exodus-t 1979-ben a San Francisco-i öböl környékén található Richmond-ban alapította Tom Hunting dobos (aki a kezdeti időkben énekelt is az együttesben) és Kirk Hammett gitáros. A másik hathúr-nyűvő, Gary Holt két évvel később lépett színre, egészen pontosan a frontvonalba, hiszen már azt megelőzően is házon belül volt: a zenekar road-jaként tevékenykedett. Ugyancsak 1981-ben vált az együttes tagjává az énekes Paul Baloff, aki a hardcore punk szeretetét hozta magával, és próbált ilyen ízeket is becsempészni az Exodus zenéjébe. Hammett 1983-ban váltott zenekart, és lett a Metallica tagja, az ő posztját több próbálkozó után végül Rick Hunolt-tal töltötték be, és ugyanebben az évben vált a kvintett tagjává – az addigi bőgős Geoff Andrews helyére lépve – Rob McKillop is.

Baloff-ot nem sokkal a Bonded by Blood lemezbemutató turnéját követően rúgták ki, mértéktelen alkoholizálása és drogfüggősége miatt elviselhetetlenné váló viselkedése miatt. A helyére a Legacy nevű (később Testament-ként elhíresült) csapat énekesét, Steve „Zetro” Souza-t igazolták le. Mindez 1986-ban történt. S hogy akkor már javában benne jártak az újabb lemez készítésének időszakában, mi sem mutatja jobban, mint hogy Baloff az 1987-es Pleasures of the Flesh több dalának (Brain Dead, címadó szám, Seeds of Hate) is a társszerzője volt. A kirúgott énekes nem sokáig maradt mikrofon nélkül, hamarosan megalakította saját, Piranha nevű csapatát.

Az Exodust a Bay Area-i thrash színtér úttörői között tartják számon, bemutatkozó albumuk, az 1985-ös Bonded by Blood a műfaj egyik klasszikusa, ám az igazi áttörést, úgy gondolom, az 1989-es Fabulous Disaster-rel sikerült elérniük. A kettő között megjelent Pleasures… két szempontból is egy új fejezet kezdetét jelenti. Egyrészt ezen a lemezen mérettetett meg először az új énekes, Souza, és szerencsére nem találtatott könnyűnek. Másrészt a csapat ekkor vett új irányt zeneileg, amelyet aztán egészen első, 1993-as feloszlásáig tartott (de mondhatjuk azt, hogy tovább is).

A lemez eredetileg tervezett borítója

Miben állt ez a váltás? Először is visszavettek az átlagsebességből: nem a gyors dalokat fogták vissza, mert azok a második albumon is vannak, és hasítanak ezerrel, hanem az átlagsebesség csökkent. Az olyan szélsebes nóták közé, mint a Deranged, a Parasite, a Faster than You’ll Ever Live to Be és a Choose Your Weapon, középtempós szerzemények ékelődnek, némi lélegzethez juttatva ezzel a hallgatót, ezáltal a dalok karakteresebbé válnak, az egész anyag pedig befogadhatóbb lesz. Míg a Bonded… egy gyilkos tornádó, egy zsigeri alkotás, a rá következő albumok már jóval tudatosabban lettek megkomponálva. Vannak, akiknek az egyik, másoknak a másik megközelítés jön be jobban. A legtöbbünknek szerintem mindkettő.

A másik változtatás a dallamosság javára történt, ami mind a hangszeres, mind a vokális részekben tetten érhető. Előbbit jól példázza a Parasite szólójának lezárása, a Brain Dead befejezése vagy a Chemi-kill gitárriffje, míg utóbbi kapcsán kijelenthető, Zetro minimum egy fokkal dallamosabban énekel, mint Baloff. Ennek legjobb bizonyítéka a Seeds of Hate, amelyben Souza nem csupán harapja a szavakat, hanem el is nyújtja a hangokat.

Nekem sok minden tetszik ezen az albumon. Ezek egyike a humor, amely egészséges mértékben oldja a feszes, komoly témákat. Ide sorolom a Deranged-et felvezető intrót, amely nem más, mint egy San Francisco-i hajléktalan pszichopata szövegelése; a Parasite-eleji zümmögést és a címadó dalt felvezető törzsi dobos, sípos-csörgős fiesztát. S ha már itt tartunk, az eredeti lemezborító mellett sem mehetünk el szó nélkül, amely a zenekar tagjait kannibálokként ábrázolja, akik éppen elkészítik és elfogyasztják ebédjüket. A rajzot – nyilván a kiadó nyomására – nem sokkal az album megjelenése előtt cserélték le az Exodus zenészeit egy bárban megörökítő fotóra.

Azért nem adták fel teljesen az elképzeléseiket (a lemez hátoldala)

Az együttes tagjai közül mindig a H-Team-et dicsérjük agyon, holott Tom Hunting dobolása sem piskóta, ezen a lemezen pedig különösen meggyőző. Nekem bejönnek az olyan középtempós, riffelős, headbengelős dalok, mint a ’Til Death Do Us Part vagy a Brain Dead; utóbbi halál egyszerű témája ellenére vagy éppen amiatt vált az anyag „nagy slágerévé”. A kedvencem azonban mégis a címadó nóta, amely az album leghosszabb tétele, egy komplex, gyorsulós-lassulós szám, amely bizonyos mértékig az Impact Is Imminent dalaira emlékeztet.

A limitált szériás japán kiadáson négy koncertfelvétel is helyet kapott, az egyik az AC/DC Dirty Deeds Done Dirt Cheap című dalának interpretációja, ami kifejezetten jól áll a kaliforniai thrasher-eknek.

A lemeznek van még egy kuriózuma, ami nem más, mint a hangmérnök személye. Jómagam nem sok nőről hallottam ebben a szakmában, a metállemezek kapcsán pedig még kevesebbről (konkrétan egyről sem, de ez nyilván az én tájékozatlanságomról árulkodik). Erre jön az Exodus, és előhúz a kalapból egy ilyen hölgyet, aki nagyon szépen belövi a Pleasures… hangzását. Sylvia Massy, mert hogy róla van szó, még ugyanebben az évben Joe Satriani-nak segített elkészíteni a Surfing with the Alien albumot, néhány év múlva pedig olyan remekművek révén szerzett magának hírnevet, mint a Tool Undertow és Opiate című anyagai. Persze ha utánanézünk, se szeri, se száma azoknak a lemezeknek, amelyek hangzása az ő keze munkáját dicséri.

A korong megjelenését követően az Exodus Amerikában előbb a Celtic Frost és az Anthrax, majd a M.O.D. társaságában népszerűsítette albumát, Európába pedig a Laaz Rockit-tal karöltve jött át, hogy bemutassa új dalait a közönségnek. És ezzel elindult egy nyerő széria, amelynek következő darabjai szilárd talapzatot képeztek az Exodus számára ahhoz, hogy még három évtizeddel később is örömet szerezhessen régi és új rajongóinak lemezeivel, koncertjeivel.

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*