Atrophy

Vajon miért van az, hogy SÜLLYESZTŐ című rovatunkba zömével thrash metal zenekarok kerülnek be? Pedig nem avult el a stílus, maximum kicsit módosult, új dimenziókat nyitott, mégis sok olyan zenekar volt, akik hamar beleálltak a földbe. Jó néhány együttesért nagy kár, mert kellő egyéniséggel felvértezve zenéltek, jól űzték az ipart, kiváló lemezekkel (vagy csak eggyel) örvendeztették meg a rajongókat. Ebbe a körbe tartozott az Atrophy is.

Azt már „megtanultuk”, hogy a thrash aranykora a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig tartott, gombamód szaporodtak ebben az időszakban a zenekarok. Lehet, hogy hirtelen túlkínálat lett, és pár zenekar egy idő után úgy érezte, hogy ennyi banda között nem tud érvényesülni, és ezért tették le a hangszert? A válasz biztos nem ilyen egyszerű, de felesleges is ezt a témát boncolgatni, inkább felelevenítem az Atrophy együttes rövid korszakát.

Az Arizona állambéli Tucson városában alakult banda 1986-tól 1987-ig a Heresy nevet használta, majd változtatta meg Atrophy-vá. Az alapítók Chris Lykins (gitár), James Gulotta (basszusgitár), valamint Brian Zimmerman (ének), később csatlakozott hozzájuk Tim Kelly (dob) és Rick Skowron (gitár).

Két 1987-ben kiadott demó után leszerződtek a Roadrunner (anno Roadracer) kiadóhoz, amelynél 1988-ban jött ki a Socialized Hate nagylemez. 1990-ben jelent meg a második LP, a Violent by Nature. Európai turné következett, amely a Sacred Reich társaságában zajlott, és úgy volt, hogy Magyarországon is játszik a két zenekar, de a fellépés valamiért elmaradt, ami ráadásul a koncert előtt nem sokkal realizálódott. Szegény Feszültség fanzine-es „volt főnökeim” is potyára zarándokoltak el a helyszínre, majd miután szembesültek a rossz hírrel, bánatukban egy kicsit eláztak…

Socialized Hate (1988)

Ez egy remek bemutatkozás volt, mindenképpen kiemelkedett a thrash dömpingből, de azért apró hiányosságok észlelhetők voltak az albumon. Lendületes, ötletes thrash metal hallható a lemezen, remek szólókkal és jól kivehető basszusgitárral. Az olyan nóták, mint a Killing Machine, a Preacher, Preacher, a Socialized Hate, vagy a Best Defense minden thrash metal-t szerető ember szívét megdobogtatta.

A dalokban megvolt a változatosság, de még kicsit kiforratlannak tűnt a lemez, leginkább az éneket tekintve. Ez a pont volt az, amiben javulniuk kellett, és ezt érezte is az együttes, mert a második albumra már pozitív változás mutatkozott ebben, de zeneileg is történt előrelépés. Egyébként Briann Zimmermann hangja könnyen felismerhető volt, csak még hiányoztak az igazán fogós refrének és kiállások, a dalok emiatt néha egysíkúnak mutatkoztak.

A nóták szövegei a stílushoz igazodva politikai, társadalmi témákat érintettek, de hogy legyen egy kis lazulás, ott volt a Beer Bong című szám is.

Violent by Nature (1990)

Ezt az albumot előbb hallottam, mint a debütálót, még műsoros kazettán vettem meg az ’Alligátorban. Bársony Petivel nemrég kiveséztük a logó és a borító témát, és önigazolásként mondom, hogy amikor először ránéztem a kiadványra, egyből tudtam, hogy ez csakis thrash metal lehet – ráadásul az igényes fajtából. Nagyon jól sikerült ez a lemez, számomra a műfaj egyik legjobbja, nagyon szeretem.

Mint az előző albumnál említettem, a zenekar második dobása már egy magasabb szintet ütött meg. Több lett a fogós refrén, és a nóták is sokkal változatosabbá váltak. Gyakoribbak lettek az akusztikus gitárral előadott bevezetők, több lett a lírai betét, de semmivel sem lett puhányabb ez a lemez, mint a debütáló, egyszerűen csak befogadhatóbbá váltak a dalok az efféle tényezők miatt is.

Kezdésnek egy gyors, amolyan „egyből a lecsóba csapós” számot választott a banda (Puppies and Friends), ezzel jól kijelölték az irányt, mert a sebesség ellenére nem egysíkú; ötletes riffelés, sok váltás és kiállás található a dalban. A refrénben többen is háttérvokáloznak, ami szintén ráerősít a színvonal magasan tartására.

A címadó dal középtempós, a refrén hasonlóan az előzőéhez, együtt éneklős. Mondjuk, elég egyszerű, de hatásos.

Igazából a következő két nóta az, amelyek miatt nagyon megkedveltem ezt a korongot, mert ezekben mutatta meg a zenekar, hogy milyen magas szinten tudták játszani a thrash metalt. Dallamosság, változatosság, erő, dinamika: minden bennük volt, ami kellett ebben a stílusban. És elegendő ötlet, hogy kiemelkedjenek az átlagból.

Az In Their Eyes-nak a refrénje rendkívül fogós és dallamos, és maga a szám is túlmutat a műfaj klisés megoldásain. Az egyik legjobbja az albumnak.

Az ezt követő, a Too Late to Change annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt a refrén „karcosabb”, mint a verze. De a dal ugyanúgy tele van harmóniákkal, zakatoló gitárriffekkel, mint az In Their Eyes. Szintén csúcskategória.

Még egy dalt megemlítek, a Process of Elimination-t, amely ugyancsak nagy kedvencem. Pattogós, gyors nóta, a refrénnél mindig egy kicsit lelassul és dallamosabb lesz, de a következő résznél újra rálépnek a gázpedálra, és így váltakozik a két téma.

Igaz, hogy csak pár szerzeményt emeltem ki, de az összes nóta nagyon erős. Szövegek tekintetében nem volt változás, jól megfogalmazták mondanivalójukat a társadalmi problémákról, amelyek néha személyes jellegűek voltak.

Sajnálatos, hogy két lemez után eltűntek, mert megvolt a potenciál a zenekarban. Nem biztos, hogy Metallica-szintű sikert értek volna el, ha folytatják, de mindenképpen a thrash élmezőnyébe tartozhattak volna. Így megmaradtak örök reménységnek, akik egy biztató bemutatkozó album után egy remek másodikkal jelentkeztek.

2015-be állítólag újjáalakultak, de sok információt nem találtam a továbbiakról.

 

A szerző: Zozzie256 publikáció
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari biztonságtechnikai cégnél anyagfejlesztő-üzemmérnök.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*