Vince Neil: Exposed (1993)

A grunge megjelenésére a 90-es évek elején különbözőképpen reagáltak a heavy metal klasszikus irányzatát képviselő csapatok. Volt, aki kitartott: leszegte a fejét és ment tovább, változatlanul ugyanabba az irányba, mint addig. Mások megtorpantak: hosszabb időre elhallgattak vagy egyenesen feloszlottak. Megint mások megpróbáltak megbarátkozni az újjal, és beépítették muzsikájukba a friss hangzásokat, harmóniákat, hangulatot. És olyan muzsikusok is akadtak, akik úgy gondolták, új utakat kell keresniük maguknak, akár szólóban, új csapatot gyűjtve maguk köré. Az irányt talán még nem ismerték, csupán a változ(tat)ás szükségességét ismerték fel.

Mondhatnánk akár véletlen egybeesésnek is, hogy háromrészes cikksorozatom főszereplői szinte egy időben hagyták ott eredeti zenekarukat: Rob Halford és Vince Neil 1992-ben, Bruce Dickinson pedig 1993-ban. Egy fokkal kevésbé tűnik véletlennek az időzítés, ha a fenti dátumokat összevetjük a grunge klasszikus albumai megjelenésének évszámaival (Nirvana: Nevermind – 1991, Soundgarden: Badmotorfinger – 1991, Alice in Chains: Dirt – 1992). Sokkoló lehetett megélni, ahogy ezek a monolitok hirtelen kinőttek a földből, ráadásul a színtér kellős közepén, minden addig megszokott tereptárgyat a periféria felé szorítva. Az Iron Maiden és a Judas Priest énekese után nézzük, mit lépett erre a Mötley Crüe vokalistája!

Vince Neil és csapata útjai a Mötley Crüe első válogatásalbuma, a Decade of Decadence 81-91 megjelenését követően, 1992 februárjában váltak el egymástól. A szakítás fő oka látszólag az volt, hogy a frontember beleszeretett az autóversenyzésbe, és mind több időt akart erre a hobbijára áldozni – aminek nyilván zenekari jelenléte látta a kárát. Társai véget akartak vetni ennek az állapotnak, így kirúgták, amiért Vince 5 millió dolláros bánatpénzt, a későbbiekben pedig a zenekar mindenkori profitjának a negyedét tehette zsebre. Ráadásul a Warner Brothers egy 4 millió dolláros szerződést is felkínált neki, amely összeg felét rögtön meg is kapta, első szólólemezének elkészítése fejében.

Az album dalainak megírásában és a formáció összeállításában Neil régi barátja, Ozzy egykori basszusgitárosa, Phil Soussan sietett az énekes segítségére. Egy másik kuriózum, hogy a csapat eredeti gitárosa a Whitesnake bárdistája, Adrian Vandenberg lett volna, ám egyeztetési problémák miatt ez végül nem jött össze. Így esett a választás – a Warner javaslata alapján – Steve Stevens-re (eredeti nevén Steven Bruce Schneider-re), aki korábban Billy Idol gitárosaként, valamint olyan vendégszerepléseivel szerzett hírnevet magának, mint például Michael Jackson Bad című albuma, amelyen a Dirty Diana szólórésze köthető a nevéhez.

Steve Stevens és Vince Neil

Az Exposed kapcsán ő volt Vince talán legnagyobb fogása, hiszen – a finoman szólva ambiciózus – Stevens gyakorlatilag egymaga játszotta fel (nem is akárhogy) a dalok gitár- és basszusgitár-részeit. Jó darabig maga Soussan is a zenekar tagja volt, ám éppen a gitárossal való összekülönbözése miatt ragadta meg végül a stúdió ajtajának kilincsét. Így az addigi ritmusgitáros Robbie Crane váltott basszusra, a helyére pedig Dave Marshall-t igazolták le. Egyedül a dobos, Vik Foxx maradt mindvégig stabil pontja a felállásnak. Ezzel kapcsolatos érdekesség, hogy bár a kreditlistán Marshall és Crane nevét is feltüntették, a lemezen nem az ő játékuk, hanem Stevens-é hallható.

A 11 dalt tartalmazó, bő 52 perces albumon alapvetően hard rock/glam metál muzsika hallható, amely időnként megidézi a Neil által otthagyott zenekar világát, ugyanakkor igyekszik távolságot is tartani tőle. A meghatározó különbséget, azt gondolom, Stevens briliáns gitárjátéka jelenti. Már a lemezt nyitó Look in Her Eyes-ban is megvillantja tudását: ahol csak módja van rá, pörget, cifráz, a szólónál pedig lehetetlen űr-hangok hullnak ki a gitárjából. A későbbiekben szerencsére kevésbé nyomul, arányosan van jelen, ám a Fine, Fine Wine-ban és a The Edge-be így is briliáns a szólója. Utóbbi nótának az eleje is zseniális: Stevens latinos, flamencós gitározásból vált az elektronikus főriffre.

Steve Stevens és Dave Marshall

A lírai Can’t Change Me szólójában is olyan hangzást kapunk ajándékba, amely a lemez egyetlen másik dalában sem hallható, és a 70-es évek nagyjait idézi. A Living Is a Luxury verzéinek környékén jazz-esen, szvingesen szól a hathúros, amit a fúvósok-vonósok csak tovább lágyítanak – hogy aztán a refrén riffje mindezt félresöpörje. A szólóban megint furcsa hangzások kerülnek elő: mintha egy őrül tudós kutyulna ki új, ismeretlen eredetű és hatású vegyületeket. A szám végén, mintegy kivezetésként akusztikus és hápogós jazzgitár szólót, alatta pedig harangozást, beszédet, szirénázást hallunk.

Jacko és Stevens

Minthogy nem vagyok különösebben nagy Mötley Crüe-rajongó, felmerült bennem a költői kérdés: vajon mitől kerül közel hozzánk, ivódik belénk egy album anyaga, amely ráadásul nem is olyan muzsikát rejt, amelyet alapvetően hallgatunk, szeretünk? Talán jókor találtunk rá, talán éppen igényeltük a változatosságot, talán valami mással együtt, csomagban érkezett, mi pedig jó passzban voltunk, és azzal a másik lemezzel együtt ezt is felraktuk a polcra a többi korong mellé. Persze ahhoz, hogy újra és újra elővegyük, hogy több évtizeden át szívesen hallgassuk, ennél többre van szükség: jó dalokra. Márpedig azokból itt nincs hiány: a már említett tételek mellett a 80-as évek Los Angeles-i bandáit idéző, középtempós Sister of Pain és a Can’t Have Your Cake is a kedvenc dalaim közé tartozik az albumról. Az eredetileg a Sweet által írt és híressé tett Set Me Free-t is jól tolják, bár nálam a Saxon átirata marad az örök etalon.

 

A profi autóversenyző (Vince Neil)

Összességében óriási refréneket és kreatív hangszeres (elsősorban gitáros) megoldásokat hallunk, ráadásul az anyag egyenletesen magas színvonalú, nem igazán tudnék róla tölteléknótákat megnevezni. A japán kiadásra két bónusznóta is felkerült, ezek már inkább felejthetők: a Rod Stewart-átirat Blondes (Have More Fun) egy gyors, ám elég átlagos rock and roll, a The Ramones I Wanna Be Sedated-jét pedig mások (például a The Offspring) jobban is előadták már.

A csapat a lemez megjelenését követően a Van Halen előzenekaraként indult turnéra, majd jött a második Neil-szólóalbum, a Carved in Stone, amely 1995 szeptemberében került a boltok polcaira. Az anyag messze nem ért el olyan sikereket, mint az Exposed, ráadásul Steve Stevens-nek itt már csak a hűlt helyét találjuk: a kvartetté karcsúsodott formációba – Crane és Foxx mellé – egy Brent Woods nevű fickót szerződtettek gitárosnak.

A csillagok szerencsétlen együttállása – Neil szólókarrierjének és a Mötley Crüe sikerszériájának hanyatlása – eredményeként 1997-ben megtörtént a nagy egymásra találás, amelynek első gyümölcse az abban az évben kiadott Generation Swine album lett. Ahogy azonban a korábbiakban méltatott Bruce Dickinson és Rob Halford, úgy Vince Neil sem mondott le végleg a szólókarrierről: 2010-ben jelentette meg harmadik „saját” anyagát, a – két dal kivételével – feldolgozásokat tartalmazó Tattoos & Tequila-t.

A szerző: Coly625 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*