„Szinte minden munkám barátságból indult”

Levélváltás Kémeri Péterrel…

…akinek nevével a hazai rockrajongók többsége koncertszervezőként és a Tankcsapda egykori menedzsereként találkozhatott. Peti emellett számos egyéb területen kamatoztatta tehetségét. Nemrégiben megjelent önéletrajzi könyvében, a „SaROCKba szorítva” című kötetben nemcsak a zene és az üzleti élet világában szerzett élményeiről mesél az olvasónak, hanem tapasztalatait, tudását is megosztja a jövő muzsikusaival és zenei menedzsereivel.

Rattle Inc.:Peti, az elmúlt napokban ünnepelted a 47. születésnapodat. Utólag is minden jót kívánunk hozzá!

Kémeri Péter: Köszönöm! 🙂

R. I.: Hogyan, hány éves korodban lett belőled rock/metálrajongó?

K. P.: Édesapám Smokie-t és Rod Stewart-ot hallgatott, de szólt otthon Boney M. és rockoperák is. Jómagam az AC/DC és a Motörhead bűvöletében éltem, 14 évesen pedig élőben is láthattam-hallhattam a ’head”-et Debrecenben, ahol felnőttem és ahol jelenleg is élek.

R. I.: Kik voltak az első hazai kedvenceid?

K. P.: A Pokolgép és az Ossian, akikkel még leveleztem is.

R. I.: Hogyan változott az ízlésed az évek során?

K. P.: Ahogy majdnem mindenkié: az élet szinte minden területén, a zenében is, a világ fokozatosan nyílik meg előttünk, és ahogy befogadjuk az újdonságokat, úgy tesszük szép fokozatosan a magunkévá.

R. I.: Hogyan élted meg a rockerséget a ’80-as években (öltözködés, bandázás, koncertre járás, zenegyűjtés stb.)?

K. P.: Ez hosszabb folyamat volt. A rendszerváltozás körüli időszakban a különböző zenei műfajok kedvelői a ruházatukkal is igyekeztek megmutatni, hogy melyik irányzathoz tartoznak. A farmer és a bőrdzseki pedig még exkluzívnak és elérhetetlennek is tűnt, főleg a valódi bőr. 🙂 Épp’ a napokban szelektáltam ki 20 évnyi ruhagyűjteményemet, amelyet az Anjou Udvari Lovagok Egyesülete jótékonysági akciójára szánok, a bőrdzseki viszont maradt a szekrény aljában. 🙂

A bandázás leginkább az azonos zenei gondolkozású haverok csoportját jelentette, amibe persze két igazán jó barátom is beletartozott. A zenéket kazettákra másoltam át magamnak; nem szegény családból származom, de erre már nem jutott zsebpénz. Ma pedig már a CD-gyűjteményemet is lecserélném, mert csak a port fogja, de ez már a technikai fejlődésről szól.

R. I.: Farmeres-felvarrós vagy bőrdzsekis-szegecses rocker voltál?

K. P.: Mindkettő. A kelléktáramba tartozott a hipózott farmer is, anyu nagy örömére, no meg a barátom, Eszéky Attila rajzaival díszített farmermellény. Akkoriban nem volt divat szaggatott gatyát venni, szakadt az magától is. 🙂

R. I.: Hogyan álltál/állsz a zordabb műfajokhoz, például a thrash metálhoz?

K. P.: Sodom, Destruction, az utóbbiból pólóm is volt.

R. I.: Melyik volt itthon az első külföldi zenekaros koncert, amit láttál?

K. P.: A Motörhead debreceni fellépése.

R. I.: Milyen volt a rock/metál élet Debrecenben a ’80-as években?

K. P.: Egy-két helyi bandát leszámítva semmilyen; Eszéky Attilával mi leheltünk életet ebbe az egészbe. Szerénytelenség nélkül állíthatom: az, hogy itthon anno a rock fővárosának hívták Debrecent, nekünk volt köszönhető. Több bulit és fesztivált szerveztünk, mint azok, akik a hivatalban fizuért és komoly háttérrel rendelkezve csak gubbasztottak a seggükön. „Ha nincs meló, nincs probléma” elven tették mindezt, na és persze azért, mert a rockerek és a punkok akkoriban még nem számítottak kereskedelmi tényezőnek. Bezzeg ma! 🙂

R. I.: Milyen indíttatásból, mikor kezdtél el koncerteket szervezni?

K. P.: Lusta voltam Budapestre járkálni a koncertekért, jegyet venni, fizetni az utazásért (anyuék is nyugodtabbak voltak, amikor otthon tartózkodtunk), és a helyi barátoknak is akartam egy-két nagyobb „házibulit” szervezni.

A hobbidobos

R. I.: Tudnál mondani – még a hőskorból – egy-egy nagy sikert, illetve buktát ezen a téren?

K. P.: A maga módján minden rendezvényük sikeres volt. Nem a profitra hajtottunk, a cél maga az esemény létrejötte volt. Egy-két arc talán még emlékszik jó bulikra, őket kellene erről megkérdezni. De az Aurora-Tankcsapda koncert az általános iskolám aulájában – a márvány hangzás ellenére – mindenhol visszhangot keltett.

A legnagyobb bukta a debreceni G3 gyorsulási verseny sorozatunk meghiúsulása volt. Anyagilag nekünk, szervezőknek egy panellakás árába került, holott ígéretek halmazát kaptuk, az önkormányzattól, mindenhonnan, végül csak mi buktunk vele. Végig szakadt az eső, utána pedig az őrzött (!) reptérről több kilométernyi kerítésünket, oszlopainkat, minden anyagi eszközünket szétlopták ismeretlenek.

Bukásnak ítélem minden olyan több éves tevékenységemet, befektetett munkámat, energiámat, kreatív ötletemet, amelyekből jelenleg mások tömik a saját és a családjuk zsebét.

R. I.: Milyen rockzenekarokat menedzseltél az évek során?

K. P.: SaROCKba szorítva című könyvemben valamennyit megemlítem, olvassátok el! 😉 A kötetet a Líra és a Libri könyvhálózat terjeszti.

R. I.: Milyen külföldi zenekarokat sikerült felléptetned Debrecenben? Ki volt például az első nagy név?

K. P.: Az első nagy név – még magyar zenekarként – a Tormentor volt. Később lettek külföldiek is, már a Hegyalján: Kosheen, Motörhead és még sokan mások. De ez már nem számít, múlt idő…

R. I.: Anyagilag jövedelmező volt a menedzseri, koncertszervezői tevékenység, vagy elhivatottságból csináltad?

K. P.: Részben igen, részben nem. Valószínűleg bennem is van hiba: egy kicsit farkasabbnak kellett volna lennem, több erőpolitika, kevesebb barátság. Az üzlet kíméletlen, de én már csak ilyen maradok. Azt tudni kell, hogy a sikerhez legalább 5-10 évre van szükség, semmi nem jelent biztos profitot már az első hónapban. 🙂 Melózni is kell, sok lemondással és befektetéssel kezdődik minden.

R. I.: Változott-e a menedzseri munka lényege az elmúlt két évtizedben?

K. P.: Semmi nem változott, most is keményen meg kell dolgozni a népszerűségért. Persze az internet, azon belül is a közösségi oldalak használata sok előnyt rejt magában, de a dömping miatt legalább ugyanennyi hátrányt is.

R. I.: Milyen egyéb, zenével kapcsolatos aktivitásaid voltak még? Olvastam, hogy rockzenei rádióműsort is csináltál, és fanzine-t is szerkesztettél. Hány száma jelent meg például a Resist magazinnak?

K. P.: A Resist három számot élt meg: a megjelenésüket – programfüzet gyanánt, térképpel kiegészítve – a saját mini fesztiváljainkhoz igazítottuk. Csináltam a Rockcsatorna című műsort a városi tévékben, és 15 rock negyedóra ment le a helyi rádióban. Később dolgoztam a Sztár FM-nél (Budapesten), a Friss Rádiónál Debrecenben (ma Campus Rádió), a Hungaroton hanglemezkiadónál, a Bor és Piac magazinnál mint hirdetési igazgató és számos civil egyesületnél.

A Tankcsapda menedzsereként

R. I.: A neved a köztudatban összeforrt a Tankcsapda zenekarral, a csapat nem kis mértékben a te menedzseri tevékenységednek köszönhetően vált az ezredfordulóra azzá, amivé, az elválásotok viszont nem éppen a legderűsebb körülmények között történt. A közelmúltban megjelent önéletrajzi könyvedben (SaROCKba szorítva: A menedzser) bő terjedelemben foglalkozol életednek ezzel a fejezetével. Miért most érezted szükségét annak, hogy megszólalj? Ma is fáj még, ahogy annak idején Lukács Laci közölte: nem veled képzeli el a folytatást?

K. P.: Mivel a sikernek már akkor komoly alapjai voltak, és a pálya egyértelműen felfelé ívelt, sok jövőbeli lehetőséget vitt el a lányom elől. 10 éven át azzal hitegette a baráti társaságként működő tagságot, hogy amikor jó lesz, akkor mindenkinek jó lesz. A könyv pedig azért kellett, mert a hátam mögött lehúzta a nevemet. Nem kevés pénzt, energiát, hitet, komoly kapcsolati tőkét invesztáltam a Tankcsapdába, iskolákat áldoztam be érte, és tudom, érzékeltem, hogy karaktergyilkosság áldozata lettem: városi mendemondákból, majd később személyes közös ismerősöktől hallottam én is mindent vissza. A banda végig mindenről tudott, azt hittem, igazi barátok, fegyvertársak vagyunk.

R. I.: Több külföldi koncertet is szerveztél a csapatnak. Ez ma is menne, mondjuk, egy másik zenekarral?

K. P.: Persze, a Brain Drain jelenleg Szerbiába készül koncertezni.

R. I.: Szinte mindenki azt nyilatkozta rólad, hogy menedzserként már a ’90-es években is vérprofin intéztél mindent. Ehhez képest üzleti és munkakapcsolataidban több alkalommal is a padlón találtad magad. Naiv voltál, nem voltál elég körültekintő, bíztál az emberekben?

K. P.: Úgy bíztam a barátaimban, ahogy egy párkapcsolatban az ágytársamban bízom. Rosszul tettem, rosszul tesszük ezt, mi, emberek? Igen, az állatok sokszor különbek nálunk. Talán a pingvinek nem, azok egy kőért eladjak egymást. 🙂

R. I.: Az 1998-as és 1999-es EFOTT szervezésében, lebonyolításában való részvételt követően 2000-ben egy rövid időn belül naggyá lett rendezvényt indítottál el, a tokaji Hegyalja Fesztivált, amely történetének aztán még 10 éven át voltál a részese.

K. P.: Szinte minden munkám barátságból indult, holott, ahogy mindenki, nyilván én is pénzért dolgoznék. Ám amikor kezdenek látszani az eredmények, a baráti kapcsolatokból hirtelen üzleti kapcsolatok lesznek, amelyekből mindenkinek már csak az eredmények kellenek.

R. I.: Ahogy a könyvedben olvastam, az évek során a zene mellett egyre több másfajta projekt jelent meg az életedben. Jelenleg hol dolgozol?

K. P.: Az Anjou Udvari Lovagok Egyesületénél.

Kíra lányával

R. I.: Hogyan alakult a magánéleted? A Facebook-on a státuszod „egyedülálló”, viszont, ha jól láttam, van egy lányod…

K. P.: Csak az adatlapom szerint vagyok egyedülálló. 🙂 Kíra, a lányom pedig már kilencéves lesz idén szeptemberben, és nagyon boldoggá teszi az életemet a létezésével.

R. I.: Zárszóként, hogyan értékeled a hazai könnyűzene világában befutott pályádat? Melyik az a terület, ahol szerinted a legmélyebb nyomot hagytad magad után?

K. P.: Ezt nem én vagyok hivatott megmondani.

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*