Sean Killian (Vio-lence)

Ha nem az lenne a helyzet, ami (részletek később), elviccelődhetnék azon, hogy egészen a legutóbbi időkig, ha rákerestem az egykori Vio-lence énekes nevére, a net az elsők között dobta ki a következő találatot: „A heavy metál történtének legrosszabb énekesei. Első rész: Sean Killian”. A cikkíró szerint a Vio-lence egykori frontemberének vokális teljesítménye a thrash metal paródiája; mintha olyan valaki énekelne, aki egyébként nem hallgatja a műfajt.

Hogy mennyire tartjuk jó vagy rossz énekesnek Killian-t, ízlés dolga. Nekem nem igazán jött be a hangja, Dávid Laci kollégámnak viszont igen, ő pont Sean orgánumát, ritmizálását tartja a csapat egyik legfőbb jellegzetességének.

A Vio-lence, még Robb Flynn-nel

Múlt időben azért beszélek róla, mert a Vio-lence – egy hosszabb, 8 éves szünet közbeiktatásával – 1985 és 2003 között létezett. A Bay Area-i thrasherek három nagylemezt adtak ki, és mindegyiken Killian hangján szólalnak meg a dalok.

Az 1985-ben, eredetileg Death Penalty néven indult csapat első énekese Jerry Birr volt, az 1964-es születésű Killan csak egy évvel később váltotta őt, és vált onnantól a zenekar egyik megingathatatlan alappillérévé. Aki látta őt koncerten, méregtől fröcsögő szövegei mellett őrült, hipnotikus színpadi jelenlétét emeli ki, amely remekül illett a Robb Flynn és Phil Demmel gitárosok által tálalt zenei agresszióhoz.

A csapat első leállásáért – kiadójuk, a Megaforce velük kapcsolatos töketlenkedése és a grunge hullám betörése mellett – a tagok közötti konfliktusok tehetők felelőssé. Mindezek eredményeként előbb Robb Flynn lépett ki 1992-ben, hogy aztán nem sokkal később beindítsa saját csapatát, a Vio-lence-nél nagyobb karriert befutott Machine Head-et. A dobos, Perry Strickland pedig az 1993-ban napvilágot látott harmadik album, a Nothing to Gain megjelenését követően dobbantott, ami gyakorlatilag a csapat megszűnését eredményezte.

Az újjáalakulás – akárcsak más Bay Area-i zenekarok esetében – a Chuck Billy kórházi gyógykezelését támogató jótékonysági koncertnek, a 2001-es Thrash of the Titans-nek volt köszönhető. Killian, Demmel, a Robb Flynn helyére érkezett Ray Vegas, a bőgős Dean Dell és a dobos Perry Strickland akkor bő egyórás koncertet adott, amely további Vio-lence fellépéseket generált Bay Area környékén, többek között Rob Halford, a Testament és a Death Angel társaságában.

A csapat végső, 2003-as feloszlásáért pedig Phil Demmelt kiáltsuk ki bűnbaknak, aki kezdetben csupán kisegítő jelleggel vállalta el a Machine Head másodgitárosi posztját, később viszont már kizárólag arra a csapatra kívánt koncentrálni.

Az újjáalakult csapat, már Ray Vegas-szal

Érdekes módon, míg zenésztársai előbb-utóbb más formációkban (Torque, Technocracy, Machine Head) is feltűntek, Killian az 1993-as és a 2003-as leállás után is teljesen kivonult a thrash színtérről; a digitális lexikonok egyetlen másik zenekart sem említenek vele kapcsolatban.

„A többiek továbbra is muzsikálni akartak, én viszont úgy voltam vele: elvégeztem a feladatom, biztos találok magamnak olyan elfoglaltságot, amely boldogabbá tesz, mint a zenekarosdi – idézte fel Killian a Vio-lence utáni éveit egy 2005-ös interjúban. – Átköltöztem a nevadai Renóba, és belevetettem magam az ingatlanbizniszbe. Elvettem egy csajt, akitől azóta elváltam. Amikor az üzlet már nem ment olyan jól, visszatértem Kaliforniába, ahol – mivel egyedül voltam – elkezdtem koncertekre és partikra járni.”

A kapcsolata az eltelt évek alatt részben megszakadt a korábbi zenésztársakkal: „Phil-lel időnként beszéltünk egymással, Deen-nel is találkoztam néhányszor, Robb-ot és Perry-t viszont azóta nem láttam, hogy otthagytam a zenekart, és legközelebb csak a Thrash of the Titans-ra való felkészülés során jöttünk össze.”

A csapat történetének 2003-as lezárását követően többé nem került szóba az esetleges újrakezdés. „A magam részéről nem láttam okát, hogy újra zenélni kezdjek – vallotta be Killian. – A munkám és a családom mellett a muzsikálás legfeljebb már csak hobbi-szinten lehetne jelen az életemben. Nem tudnám olyan komolyan venni, mint korábban, és nem is engedhetném meg magamnak, hogy turnézni induljak. Az akkori problémáink gyökere a zeneiparban keresendő, és én nem akarok újra ennek az iparágnak a részévé válni. Ráadásul nem is tartom magam igazi énekesnek – tette még hozzá Sean –, számomra a zenélés a szövegekről, a mondanivalóról, az átadható üzenetről szólt. Utáltam a lemezfelvételeket, az én igazi terepem a színpad volt.”

Sean, első gyermeke születésekor

Már éppen nekikészültem ennek a cikknek, amikor láttam az Andy Galeon által megosztott posztot, amelyből megtudtam, hogy Killian a májcirrózis, azaz a májzsugorodás végstádiumában van, egyedül a szervátültetés mentheti meg. Transzplantáció nélkül az ebben a fázisban lévő beteg életkilátásai 1-3 évre tehetők.

A hír alapján úgy tűnik, mintha a betegséget csak most diagnosztizálták volna nála. Az információt Sean felesége, Dana Rivero Killian osztotta meg a nyilvánossággal a Thrash Zone című rádióműsorban. „Minden nagyon hirtelen és gyorsan, tulajdonképpen az elmúlt évben történt, ami érthető módon mind érzelmileg, mind anyagilag megrázta a családunkat. Várólistán vagyunk, ami egyfajta abszurd játék az idővel.”

Már betegen, 2016-ban

Ez a máj hasznos sejtjeit elpusztító betegség 80 százalékban az alkoholizmus következménye, kisebb részben pedig hepatitis B-ben, illetve hepatitis C-ben szenvedőknél alakul ki. Dana a műsorban bevallotta, hogy férje jelenlegi állapotáért a korábbi mértéktelen italozás tehető felelőssé. „Megrázó ilyen betegen és gyengén látni őt a kórházi ágyon – árulta el a feleség –, sem izom, sem zsír nincs a testén, szó szerint csont és bőr.”

Mindezek után csak drukkolhatunk, hogy mielőbb sor kerüljön az életmentő műtétre. Kitartás, Sean, veled vagyunk!

A szerző: Alby45 publikáció
Az egykori Metal Attack/Rattle Inc. fanzine-ek képregényfigurája. Néhány évvel ezelőtt magánnyomozó-irodát nyitott, amely reflektorfényből eltűnt rockzenészek felkutatására szakosodott. :-)

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*