Metálgrafológia – 1. rész

A zenei irányzatok széles skálájának vizsgálatakor nem nehéz megállapítani, hogy a rockzenében a többi műfajhoz képest feltűnően kiemelt szerepet kap a vizualitás. Ezzel a vizualitással elsősorban (sokszor legelőször) a lemezborítón szembesülünk, ahol – mint az egyik leglényegesebb elem – szinte mindig a logó vonzza magára a tekintetet. Tulajdonképpen ezen a logón keresztül „szólal” meg először az album, ez adja az első benyomást.

Mert mik is ezek a logók? Első megközelítésben írott szövegek, és bár nem kézírással jelenítődnek meg, önmagukon keresztül mégis képet adnak a mögöttük megszólaló zenéről és zenekarról, és mint ilyenek, a zene önképéről mesélnek. Vagyis sokat elárulnak arról, hogy miként gondolnak a lemez készítői önmagukra, milyen képben mutatkoznak meg primer módon, akár a lemezborító teljes vizuális tartalmával együtt, akár abból kiemelve, pusztán mint egy brand, egy „termék” megjelenítéseként.

A logó önmeghatározó funkciót lát el. Szinte azonnal be lehet vele azonosítani a stílust, az eszmeiséget, a hovatartozást. Bizonyos értelemben pont ez a létrejöttének elsődleges célja. Erre rakódnak rá a „termékbeazonosítás” marketinges szempontból is hasznos tényezői. Mert bizony ne legyünk álszentek, a zene is felfogható úgy, mint „termék”, és mint ilyennek az azonnali beazonosíthatóságában a logók fontos szerepet töltenek be. Ez persze most mellékszál, nem ez érdekel bennünket. Az írott kép, mint önvallomás – erre fordítjuk most tekintetünket.

Ez az írás kizárólag a formákról szól. Nem kívánunk ítéletet mondani egyetlen stílusirányzat mégoly szélsőséges képviselőjének a zenéjéről sem, és azt sem mérlegeljük, hogy egy zene mennyire vehető komolyan, vagy hogy milyen hatással van a rajongóira. Ez mindenkinek a magánügye. Jelen sorok írója is szívesen hallgat olyan zenéket, amelyek mondanivalójával nem tud száz százalékig azonosulni (pl. Cannibal Corpse: ki az, aki azonosulni tud ezzel a mondanivalóval?), de mint zene, leköti és élvezetet okoz számára. A zenék és a logók közötti kapcsolódási pontokat keressük, analógiát kívánunk felállítani ott, ahol a leginkább nyilvánvaló, hogy valamiféle összefüggést lehet sejteni. Mindez az őszinteségről is szól, hogy egy zenét mennyire hitelesen fejez ki egy logó. A betűk és a feliratok csakis vizuális képként kerülnek terítékre. Sem a zene minőségéről, sem a mondanivalójáról (már ha van ilyen) nem esik szó. Csak grafikai stílusjegyek, zenei rajzolatok kerülnek említésre.

A logók voltaképpen szimbólumok, és mint általában a szimbólumok, sűrített tartalmak hordozói. Lényegre törők, pontosak és látványosak. Formáik érzelmi és energiatöltetet sugároznak. Úgy is felfoghatók, mint egy aláírás, egy szignó, csak itt nem egy konkrét személy jelenik meg előttünk, hanem egy csapat, egy stílus, egy hozzáállás a zenéhez, minden, ami egyetlen jelben egyáltalán kifejezhető. Akár tudatosan teszi ezt, akár ösztönösen, maga a logó, mint funkcionális képi elem azért jelent meg, mert az előadó így tudta magát a lehető legtömörebben kifejezni: mintegy magára mutatva azt tudja állítani, hogy „ez én vagyok, és ilyen vagyok”. Önmagából azt az aspektust tartja fontosnak, amit itt megjelenít. Ez az önkifejeződés akkor válik igazán jól kitapinthatóvá és valóságossá, amikor egy zenekarnál megváltozik a zene megközelítésének a módja, és amikor ennek megfelelően a zenei átalakulást a logó átalakulása is követi (Paradise Lost, Tiamat, Celtic Frost, Metallica, Voivod). Jó esetben együtt lélegzik a zene és a kép, hatással vannak egymásra, egységként működnek. Ahol nincs érdemleges változás, ott a logó is marad (Iron Maiden, Motörhead, Bolt Thrower). Nyilvánvalóan mindig akadnak kivételek. Itt nem törvényszerűségeket kívánunk boncolgatni, ezek nem lefektetett szabályok, inkább csak benyomások, irányvonalak, amelyek mégis adnak egy formavilágból összeálló érzetet.

Thrash metál, death metál, black metál. Ez a három irányzat rajzolja ki azt az ívet, amelyre a logók vizsgálatának a tematikáját is felhúzzuk. A probléma már a műfajok egymástól való pontos elkülönítésénél is nehéz feladat elé állít bennünket, hiszen sokszor alig lehet megállapítani, hogy a hagyományos értelemben vett heavy metál mikor válik thrash metállá, a thrash mikortól nevezhető death metálnak, és a black metál mikor jelenik meg tiszta formájában, valamint hogy e stílusirányzatok milyen arányban vannak jelen egy-egy zenekar lemezein, melyik az, amelyik markáns jelenlétével megadja a felhatalmazást, hogy valamelyik kategóriába helyezzünk egy-egy albumot. Én eleve ellenzem ezeket a beskatulyázásokat, azonban kétségtelen tény, hogy efféle kategóriák valamilyen módon mégis léteznek, és segítenek eligazodni a rockzenei színtér ezerfelé ágazó útvesztőjében.

Ahogyan a zene extrémitása halad a heavy metálból kiindulva a thrash metálon, majd a death metálon keresztül a black metálig, úgy követi ezt a tendenciát a logók vizuális formavilága is. A thrash metál zenekarok logói még őrzik a saját kiindulási pontjuknak is tekinthető heavy metál zenekarok logóinak feszes egyeneseit, átveszik azok merev, határozott vonalvezetését, tömbszerű hatásukat, azonban ezek az egyenesek egyre gyakrabban megtörnek, villámlásszerű fordulatokkal haladnak tovább és hajlamossá válnak az erodálódásra. A vaskos, széles lábakon álló, karakteres és tisztán olvasható betűtípusok megmaradnak, de feltűnően megszaporodnak rajtuk a tüskék, a hegyes kitüremkedések, növekszik az elágazások száma, bokorszerűvé, szúrós gubanccá válik a kép. Persze, valójában a zene vált pengeéles szilánkok zuhatagává, a riffek kíméletlen és intenzív döfködései jelennek meg a betűkön, mint dárdahegyek.

A metálzene alapvető „fémérzékenységét” sok esetben a betűkön megjelenő fémes textúrával is kiemelik. Ezzel tulajdonképpen a fémek alaptulajdonságaiból levezetett érzeteket emelnek be a vizualitás világába, a keménység, ellenálló-képesség és maradandóság érzetét közvetítve a hallgató felé. Ha éppen nem a fém, akkor a márvány vagy a kő textúra is ugyanezt hivatott szimbolizálni. Ezekkel a maradandóságot jelképező anyagokkal a zene tömbszerűsége, kikezdhetetlen volta kap grafikai megerősítést, és így válik egyértelművé, hogy a rockzenét is csak nehezen, és kevés sikerrel ostromolja az idő.

A heavy metál zenekarok szög egyenes egyértelműsége még nem oldódott fel teljesen, tiszta és jól olvasható formákkal nevezi meg magát szinte minden thrash metál zenekar, világosan, a félreérthetőséget kizárva kiáltja világgá a nevét (Metallica, Overkill, Testament, Sodom). Olyan a logójuk, mint a zenéjük. A betűk világos vonalvezetéséhez igazodva határozott egyenesekként csapnak le ránk a dalok alaptémái. Még akkor is, ha komplexek, összetettek a számok, a lényegüket tekintve mégis jól azonosítható, konkrét elemekből áll össze majdnem minden thrash tétel. Ezek egymásutániságában válhatnak ugyan összetetté, zavarossá, de a hallgatás „itt és most” pillanatában általában nyilvánvalóak és célratörők.

A death metál nemcsak a zenei szövetet zilálja tovább, teszi sűrűbbé és keni szét a kontúrjait, hanem a logóhasználatban is előszeretettel torzítja el az addig letisztultan megjelenő betűformákat. Az egyenes vonalak egyre inkább jelentőségüket vesztik, helyettük tovább szaporodnak a hegyes tüskék, oldódni kezdenek a karakterek, egyre több ív és elhajlás foglalja keretbe a nevet. Ahogyan a zene befogadása is egyre nagyobb figyelmet és eltökéltséget tételez fel, úgy – a zenével analóg módon – a logó elolvasása is egyre nehézkesebb, mondhatni, fárasztóbb feladat. A death metál zene intenzitása a logó képi világát sem kíméli: az az erő és lendület, amely a zenéből árad, lassan de biztosan a karaktereket is felőrli és szétmorzsolja (Morbid Angel, Nocturnus, Obituary).

A death metál zeneileg valahol félúton a thrash és a black metál között helyezkedik el. Megtartja a thrash precíz riff-központúságát, de a black metál sűrű, fekete szurokként áradó zenei képében jeleníti meg azt, ennek megfelelően a death zenekarok logói is tartalmazzák mind a thrash logók egyenes és vastag vonalvezetését, mind a black metál logók vibrálóan kusza energiavonalait. Egyre több kitüremkedés, elágazás jelenik meg, a betűk elkezdenek dülöngélni és ágakat növeszteni, míg aztán ez a tendencia a black metál logók esetében uralkodó szervezőelemmé válik, és itt már végképp elburjánzik a zűrzavar, az átláthatatlanság.

(holnap folytatjuk)

A szerző: Bársony Péter20 publikáció
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*