Kristine Corcoran

A ‘80-as/’90-es évek fordulóján New Jersey-ben létezett egy zenekar, a Revenant. Az akkori felhozatalban sajnos elsikkadt zseniális, Prophecies of a Dying World című lemezük, holott az anyag annak az időszaknak az egyik mesterműve volt. Rovatunkban a banda egykori dobosa, Will Corcoran felesége, Kristine Corcoran nyilatkozott.

Dávid László: Kristine, köszöntelek a Rattle Inc. magazin oldalán! Arra kérnélek, mutatkozz be az olvasóinknak!

Kristine Corcoran: Nos, a nevem Kristine Corcoran, 46 éves vagyok és William (Will) Corcoran-nek, a Revenant dobosának a felesége. A New Jersey állambeli Hackensack-ben élünk az öt macskánkkal. Egy KPMG LLP nevű cégnél dolgozom. A hobbim a koncertjárás, szeretek élőben megnézni zenekarokat.

D. L.: Emlékszel még arra, hogyan fedezted fel magadnak a zenét, és hogyan lettél végül metalos? Mit találtál annyira izgalmasnak ebben a muzsikában?

K. C.: A 70-es évek gyermekeként a Kiss-szel éltem át először a metal zenét, vagy kóstoltam bele először, ha úgy tetszik. Voltak Kiss-játékfiguráim, meg Kiss uzsonnás dobozom is. Sőt, a mamámat egyszer arra is megpróbáltam rávenni, hogy vegyen nekem egy Gene Simmons Halloween-jelmezt. A zenében mindent izgalmasnak találtam: a hangerőt, a sebességet és hogy volt benne TŰZ!!!!! Az egész roppant izgalmas volt, meg minden más is, amire vágytam.

D. L.: Melyek voltak az első zenekarok, lemezek, dalok, amelyek komoly hatást gyakoroltak rád? Van-e kedvenc irányzatod a metalon belül?

K. C.: Az első zenekar, amelyet megszerettem, a Kiss volt. Nem voltak csúcszenészek, de a színpadi megjelenésük mindent vitt. Aztán jött a Van Halen, ahol Eddie Van Halen gitáros mellett David Lee Roth olyan figura volt, mintha valami tévés vetélkedőműsor vezetője lett volna. A Judas Priest British Steel albumán Halford éneke fogott meg, mert ahhoz hasonlót korábban nem hallottam, és ott voltak még azok a masszív riffek és fogós refrének is. Az Iron Maiden The Number of the Beast lemezéről pedig mit mondhatnék? Dickinson hat oktávot átfogó, erőteljes hangja, az ikergitárok… Mindent szerettem a metalban, ami csak jellemzi: az éneket, a hangos gitárokat, a lemezborítókat. Nem tudtam betelni mindezzel, 80-as évekbeli tiniként rengeteg felfedeznivaló volt benne számomra. Heavy metal, thrash metal, hajmetal – mindet szerettem, és mind valami más miatt volt különleges.

D. L.: Az underground mozgalmat vagy a mainstream dolgokat szeret(t)ed jobban?

K. C.: Azt kell mondanom, hogy mindkettőt. Hatalmas lemezgyűjteményem van. A mainstream zenék egyszerűen csak jobban meg vannak/voltak kozmetikázva. A Seton Hall egyetemnek saját rádiója – WOU 89.5 – volt, amely rengeteg helyi bandát játszott és népszerűsített. A New Jersey állambeli Bergenfield-ben nőttem fel, a Revenant és a Mucky Pup városában. A Hades és a Trixter is a közeli városokból indult. Az ember nem tudott úgy bemenni a helyi plázába, hogy ne fusson bele zenekarokba, amint a saját bulijuk szórólapjait osztogatják. Ezeket a bandákat az hajtotta, hogy naggyá akartak lenni, ezért folyt köztük a versengés. Minden hétvégén ott voltam valamelyik bárban vagy klubban, és zenekarokat néztem élőben. Jártam néhány szuper helyen, és hihetetlenül jó bandákat láttam játszani. A mainstream bandák akkori koncertjei felülmúlhatatlanok voltak. Láttam a Slayert New York City-ben a Felt Forumban, amelyet a rajongók a földdel tettek egyenlővé, vagy az Iron Maident a Somewhere in Time turnén a Brenden Bryne Arénában, ahol a közönség egyes tagjai autókat gyújtottak fel a parkolóban. Óriási, felejthetetlen bulik voltak.

D. L.: Rögtön az elején elkezdtél bakeliteket, kazettákat, videókat, újságokat stb. gyűjteni?

K. C.: Igen, tizenkét éves lehettem, amikor elkezdtem lemezeket és újságokat vásárolni. Amikor megkaptam rá a szülői engedélyt, a nyakamba vettem a sugárutat, és bejártam a város lemezboltjait, amelyekből szerencsére volt néhány. Semmihez nem fogható élmény volt megvenni egy lemezt, meghallgatni, gyönyörködni benne, az utolsó betűig átböngészni a borítóját. Egy CD ezt nem adja meg. Többek között Def Leppard, Kiss, Iron Maiden, Judas Priest, Van Halen, AC/DC, Dio, Ozzy lemezeket vásároltam. Utána fordultam a durvább metal zenék felé, jött a Nagy Négyes: a Slayer, a Metallica, a Megadeth és az Anthrax. Lányként, bármilyen meglepő, a hajmetal volt a bűnös szenvedélyem. Jó lazán nyomták. Minél mocskosabban játszottak, annál jobbak voltak. A Ratt-et, a Mötley Crüe-t és a Warrant-ot szerettem. Imádom a Teslát is, sajnálatosan alulértékelt ez a banda.

Bakelitet és kazettát is vásároltam, sajnos egyes underground zenekarok anyagai csak kazettán jelentek meg. Az újságok közül a Circus-t és a Hit Parader-t vettem, meg minden mást is, aminek csak köze volt a metalhoz. Az egész szobám tele volt ragasztva fotókkal és poszterekkel, annak minden zuga és hasadéka, sőt a plafon is, de tényleg! Az ír katolikus szüleim azzal fenyegetőztek, hogy katolikus iskolába íratnak, és folyton azzal nyaggattak, hogy „Ördögimádó zenét hallgatsz?!”

D. L.: Benne voltál valaha a kazetta-cserélgetős/fanzine-szerkesztői hálózatban? Érdekelt a dolog? Voltak levelezőtársaid a világ más tájairól?

K. C.: Van pár honlap, amelyeket ismerek, a T-Shirt Slayer-nek tagja is vagyok, talán te is hallottál róla. Itt rajongók teszik közszemlére a metal zenéhez kapcsolódó emléktárgyakból álló gyűjteményüket, eladásra is kínálnak belőle ezt-azt. A Discogs-on pedig ritka metal albumokat, kazettákat és más csemegéket lehet venni.

Folyamatosan vadászom a Revenant merch cuccokra, hogy bővítsem a gyűjteményünket. Wil-lel egész kis tárlatot szedtünk össze, de az évek és a számos költözésünk során volt, ami elveszett belőle. Klasszikus levelezőtársaim nincsenek, viszont a Facebook-nak köszönhetően ismerek néhány hatalmas Revenant/Will Corcoran-rajongót. Az ismerkedésünk rendszerint úgy kezdődik, hogy rám írnak: „Hello! Rokona vagy Will Corcoran-nek, a Revevant dobosának?” Vannak fiatal dobosok, akik felnéznek rá, és igazán megszállott rajongók is. Rengeteg olyan zenekarral is kapcsolatban állok/állunk, amelyekkel Will régen együtt turnézott. A férjemnek nincs saját Facebook-profilja, de tudomása van azokról a beszélgetésekről, amelyeket én folytatok a barátaival, és néha belép a nevemmel, hogy valakivel beszélgessen.

D. L.: A közvetlenül átélt élményeid alapján milyen volt a 80-as évekbeli New Yorki mozgalom? Mesélnél róla bővebben?

K. C.: Istenem, annyi nagyszerű klub működött New York City-ben, ahova el lehetett menni koncertre! A legendás L’Amours, a Ritz, a Felt Forum… A New York City-beli és a Los Angeles-i bandák között szerintem az volt a különbség, hogy LA-ben jobban érvényesült a hajmetal színtér hatása. Hihetetlenül szerencsés voltam, amiért csak húsz percet kellett autóznom a városba a hídon vagy az alagúton át, attól függően, hogy melyik helyen volt a buli. És hát mindig ott volt a busz is, ahová fel lehetett csempészni a piát.

D. L.: Közel állt a színtér a New Jersey-i mozgalomhoz, vagy független volt attól?

K. C.: Nagyon közelinek éreztem New York City metal színterét. Volt a New Jersey-beli Newarkban egy Studio One nevű bár, ahol szinte mindenki fellépett, aki a L’Amours-ban is játszott. Ha az ember többször is meg akart nézni egy klassz bandát, ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna.

D. L.: Mely klubok és egyéb helyek kezdték megnyitni a kapuikat a metal zenekarok, illetve a metalos közönség előtt?

K. C.: Se szeri, se száma nem volt azoknak a New Jersey-i kluboknak, amelyek nyitottak voltak a metal zene és a rajongók irányában. Akkoriban a metal URALKODOTT: rengeteg zenekar nyomult, és rengeteg klub volt hivatott kielégíteni az igényeket. Hillsdale-ben a China Club, Newarkban a Studio One, Wayne-ben a Mothers/FM Station, Wallingtonban a Rock the House, aztán a Pipeline, a Cricket Club, a Club Bene, a Wild Mikes, a Mouse Trap, a Wally’s, a Birch Hill, az Obsessions, a Stone Pony, a JJ Rockers.

Ezek a csodálatos helyek mára mind megszűntek, ami egy magamfajta metalrajongó számára igen elkeserítő. Sok zenekart láttam: Skid Row, M.O.D., Type O’ Negative, Kix, Morbid Angel, Immolation, Overkill, Testament, Saigon Kick, Savatage, Pantera, Sepultura, TT Quick, Hades, Mucky Pup, Obituary, Flotsam & Jetsam, Nuclear Assault, Napalm Death, Biohazard, Death, a hatalmas Ripping Corpse és persze a Revenant.

D. L.: Mi (volt) a véleményed a többi befolyásos amerikai mozgalomról: Los Angeles, a Bay Area, Florida, illetve Illinois, Cleveland vagy Texas színteréről?

K. C.: Hogy őszinte legyek, nem tudom, mi zajlik most New York-on és New Jersey-n kívül. Anno 1990-ben viszont úgy tűnt, hogy a keleti és a nyugati partról származó metal zene tovább terjed a belső államokba. Will a Day of Death fesztiválra hivatkozik, mint az egyik legjobbnak tartott bulijukra. Hogy, hogy nem, az pont Wisconsinban volt.

D. L.: Annak a Will Corcoran-nek vagy a felesége, aki a Revenant Prophecies of a Dying World lemezén dobolt. Hogyan és mikor ismerkedtetek meg? Szerelem volt első látásra?

K. C.: A szerelmünk történetét úgy írnám le, mint amikor a Wayne világa című film egyik jelenetében Wayne meglátja Cassandrát a színpadon. Felcsendül a Dream Weaver nóta, közben pedig minden ellágyul és elmosódik. A hatalmas, gyönyörű, juharfából készült Tama Superstar dobcucc mögött megjelent egy hosszú, szőke hajú, két méter fölötti, halvány bőrű, félmeztelen ír srác. Intelligens volt, elbűvölő és hihetetlenül jóképű. Az emberek mindig is ugyanazért keresték a társaságát, mint én. Szerelem volt első pillantásra, de turnéra kellett mennie a Revenant-tal és nem volt folytatás. Úgy öt éve elmentem egy barátom zenekarának a koncertjére, és Will is ott volt. Elbeszélgettünk az ismerőseinkről és a régi szép időkről. A sors egymásnak rendelt bennünket, csak mindkettőnknek élnünk kellett a saját életünket egy ideig, mielőtt újra találkoztunk.

D. L.: Tudtad, hogy zenész (volt)? Ismerted a Revenant-ot?

K. C.: Amikor találkoztunk, már tudtam, hogy dobol. A gimnáziumi barátaival egy Lacerated nevű feldolgozás-bandában játszott. Metallica-, Maiden-, Slayer-dalokat nyomtak, szóval tipikus metal feldolgozás-bandáról van szó. Will a New Jersey állambeli Teaneck-ből származik, ez egy Bergenfield (szintén NJ) környéki város. Volt néhány közös barátunk. Henry Veggian-nel és John Pratscher-rel együtt jártam iskolába, úgyhogy már a kezdetek kezdetén a Revenant rajongója voltam. Egy nagy család voltunk annak idején, mindig is támogattuk a helyi zenekarokat, mindig volt valaki a társaságban, akiről tudtuk, hogy zenél, és így mindig meg lehetett ismerkedni új arcokkal.

Willnek igazi szenvedélye a zene. Nemcsak koncertekre járunk állandóan, hanem elmélyülten beszélgetünk is a zenéről. Will imád a dobolásról, Dennis Chambers-ről, Steve Gadd-ről vagy Dave Weckl-ről beszélni. Elmagyarázta nekem, mi az a hangsúlytalan díszütés, amit mondjuk Jeff Porcaro produkált a Toto Rosanná-jában, vagy mi a shuffle, amit John Bonham művelt notórius módon, meg hogy mennyire nehéz olyan egyszerű témákat játszani, mint amiket Ringo Star vagy Mick Fleetwood művel, akik egyfolytában ugyanazt ütik. Will-re más zenék is nagy hatással vannak. Imádja a jazzt, ami egyértelműen ki is derül a játékstílusából.

D. L.: Mit csinál mostanában? Továbbra is aktív a metal színtéren? Követi a történéseket?

K. C.: Jelenleg az építőiparban dolgozik, de továbbra is igen aktív a metal mozgalomban. A Bibliája a Modern Drummer című lap. A Facebook és a barátaink jóvoltából képben vagyunk az aktuális koncerteket illetően, de hogy őszinte legyek, a metal színtér már nem ugyanaz, mint fénykorában volt. Talán azért mondom ezt, mert régi sulis metalosok vagyunk, és a klasszikusokat hallgatjuk. Annak idején csak METAL létezett, most viszont van death metal, thrash metal, hajmetal, emo metal és black metal. Az új metal bandák nem igazán izgatnak, nem tudnak lekötni. Úgy veszem észre, csak azon versengenek, hogy melyiknek van a leggusztustalanabb neve, vagy ki írja a legrémisztőbb szövegeket, miközben a zene a háttérbe szorul. A metalból divatcikk lett, gondolj csak a Slayer-pólóban feszítő Kardashian-ekre. Számomra különösen dühítő ez, mert lerí róluk, hogy nem rajongók. Nem tudják, kik a banda tagjai, egyetlen albumukat sem tudnák megnevezni, és a szövegeikből sem tudnának idézni. A metal ott van az ember vérében, ez egy életforma.

D. L.: Netán Will egykori zenésztársait, Dave Jengó-t, Henry Veggian-t és Tim Scott-ot is ismered személyesen?

K. C.: Persze, hogy ismerem a Revenant-os srácokat! Mint már mondtam, Henry Veggian-nel és John Pratscher-rel egy iskolába jártam, ők egy évvel idősebbek nálam. Jelen voltam a Revenant megalakulásánál, és végigkövettem, ahogy a John McEntee, John Regan és Joe Fregenti alkotta tagság lecserélődött. Az utolsó felállás olyan, mint egy család, látnod kellene őket együtt! Ma már nehéz összehozni a társaságot, mivel messzire sodródtunk egymástól. Dave Kaliforniában él, Henry Észak-Karolinában, Tim pedig Svédországban. Néhány éve viszont abban a szerencsében volt részünk, hogy pár hónapon belül mindhármukkal találkoztunk. Imádom, amikor együtt vannak, fergeteges sztorikat tudnak mesélni. Csodálom is, hogy ennyi turnézás után még mindannyian életben vannak. Will arca felragyog, mosolyog és nevet, olyan, mint egy kisgyerek… Az ember néha nem érti, de ezeket a pillanatokat muszáj átélni. Will rengeteget beszél velük telefonon, és mivel a Cosmic Key Creations jóvoltából a küszöbön áll a Prophecies of the Dying World újbóli kiadása, nagyon izgalmas időszak ez számukra és a rajongóknak is.

D. L.: Mit mondanál a Prophecies of the Dying World albumról? És mi a véleményed a Revenant többi anyagáról?

K. C.: A Prophecies… egy mestermű. Rendkívül technikás anyag, a szövegek pedig egyszerűen zseniálisak. Will dobolása Veg és Dave súlyos gitárriffjeivel együtt telitalálat. A Spawn a kedvenc nótám az albumról. A Prophecies…-en sokkal gyorsabb volt a zene, a későbbi anyagokon – Overman és The Burning Ground – a srácok fejlődtek dalszerzőként, a zene viszont lelassult. Mindent imádok tőlük, de a Prophecies… a kedvencem.

D. L.: Egyetértesz azzal, hogy a Revenant sosem kapta meg a neki kijáró elismerést?

K. C.: Igen. Talán azért, mert a szövegeik érettebbek voltak, mint más bandáké. Az emberek szerintem nehezen fogták fel ezeket és hangolódtak rájuk. Így viszont más zenekarok váltak szélesebb körben elfogadottá. A srácoknak a kiadóval is gondjaik voltak, mert a Nuclear Blast nem támogatta őket. Úgy tűnt, a cég újabb csapatok felkutatására és szerződtetésére fordította az idejét és az energiáját, a Revenant-tal pedig nem foglalkozott. Ha a kiadó jobban megerőltette volna magát, és támogatta volna őket a turnézásban, illetve sajtó-vonalon, akkor jobban szem előtt lettek volna, kiépült volna a rajongói bázisuk és ebből zenekarként is profitálhattak volna. Szégyenteljes dolog ez, mert ma is rengetegen szeretik őket, a rajongóik elkötelezettek, és úgy veszem észre, hogy egy új korosztály tekinti őket úttörőknek, egy új zenész-generáció tartja nagyra őket.

D. L.: Kristine, köszönöm szépen a válaszaidat! Van még valami, amit hozzáfűznél az elhangzottakhoz?

K. C.: Szeretném megköszönni, hogy gondoltál rám interjú-ügyben. Élmény volt, imádok a zenéről, na meg Willről és a Revenant-ról beszélni.

A szerző: Dávid László630 publikáció
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*