Iced Earth: Incorruptible (2017)

Az Iced Earth idei lemezével szerencsére sikerült átlendülnöm azon az akadályon, amelynél Jorn Lande hasonló anyaga kapcsán elakadtam: az első hallgatás során tapasztalt látszólagos egyhangúságon, a biztos kapaszkodók, az igazán emlékezetes motívumok gyakorlatilag teljes hiányán. „10 vagy 12 elfogadható, viszonylag jó dalból még nem lesz egy kiemelkedő album” – korholtam magamban egyik kedvenc énekesemet; az Iced Earth esetében azonban szerencsére már az első alkalom után is megragadt bennem valami, méghozzá a korong végéről, ami arra ösztönzött, hogy egy második esélyt is adjak az anyagnak.

Mindehhez tudni kell, hogy nem vagyok nagy Iced Earth-fan: az elmúlt 25 évben több alkalommal is volt dolgunk egymással (jártam a koncertjükön, és akad olyan albumuk, amelyik kifejezetten bejön), de valahogy soha nem szántam rá magam, hogy mélyebben is megmártózzam a teljes életműben. Talán mert a csapat anyagai tömörebbek annál, semhogy első-második hallásra beépüljenek a hallgatóba. Számomra legalábbis idő (néhány nekiülés) kell ahhoz, hogy jó ismerősömmé váljon egy-egy anyaguk.

Második meghallgatásra már kezdett formát ölteni előttem az új alkotás; az újszerűség ködéből időnként kivillant egy-egy csillogó alkatrész, leginkább persze a már említett, lemezt záró, csaknem 10 perces nagyszerűség, a Clear the Way (December 13, 1862). A dal igazi örömzenét rejt, azzal együtt, hogy az amerikai polgárháború egyik drámai eseményét, a Fredericksburg-i csatát idézi meg, ahol az északiak hadserege egyik legnagyobb vereségét szenvedte el, és ahol a katolikus bevándorlókból felállított Ír Brigádnak csaknem a fele odaveszett egy megerősített magaslat szemtől szembe történő, kudarccal végződött megtámadása során. A nóta sokadik erénye – az epikusság, a változatosság, a lendületesség és a dallamosság mellett az –, hogy nem vész el az ilyenkor kötelezően használt kelta zenei motívumok tengerében. Kapásból 6 pont jár érte; ha a többi dal is ilyen lenne, az év egyik csúcsalbumát tisztelhetnénk az Incorruptible-ben.

A többi dal nem ilyen, de azért azok sem rosszak. És milyen furcsán működik az emberi agy (legalábbis az enyém): amin elsőre átsiklottam, arra harmadik alkalommal már rácsodálkozom, hogy milyen jó kis szám. Amiből hiányoltam a fogós melódiát, arról a dalról kiderül, hogy az egész egyetlen nagy refrén. Ilyen a lemezt nyitó Great Heathen Army, az azt követő Black Flag vagy a The Veil.

A Raven Wing kezdetben lírai részekkel operál, a Seven Headed Whore viszont kifejezetten vad, gyors, ütős nóta, az énekben Rob Halford-i magasakkal. Bár Matt Barlow orgánumához szoktam hozzá, nekem a mostani énekes, Stu Block hangja is bejön: alapvetően férfias, harapós, ám ha kell, a magasabb regiszterekbe is képes felszökni. Bizonyos tónusaiban a Blind Guardian-es Hansi Kürsch-öt idézi, és a zene is rokon a német csapat muzsikájával; annak a szigorúbb változata. A vokálokban is sok helyen mintha Hansit hallanám, holott a kreditlista szerint nem szerepel az albumon (korábban több Iced Earth-anyag színvonalát is emelte jelenlétével).

S ha már a lemezen szereplő muzsikusoknál tartunk, a zenekaralapító-ritmusgitáros, Jon Shaffer meglehetősen felforgatott felállású csapattal vágott neki az album felvételeinek. Először is – újabb nyakműtétje miatt – ő maga volt kénytelen egy hosszabb kényszerpihenőt tartani. A legrégebben (folyamatosan) éppen a vokalista van vele, aki 2011-ben érkezett, és akinek ez a harmadik albuma az Iced Earth énekeseként. A dobos, Brent Smedley hol jön, hol megy: az előző albumon nem játszott, most viszont ismét a csapatot erősíti. A bőgős Luke Appleton 2012-ben csatlakozott a zenekarhoz, úgyhogy ez neki zsinórban a második IE-anyaga, Jake Dreyer-nek viszont az első, hiszen a szólógitáros mindössze tavaly óta tagja a kvintettnek.

A floridai együttes 12. stúdióalbuma meglepő módon nem félig vagy teljes egészében konceptalbum, hanem témájukban különálló számok gyűjteménye. A Great Heathen Army-ban vikingekről, a Black Flag-ben kalózokról énekelnek, a Brothers-ben a minden nehézségen túlvivő barátságot dicsőítik, az instrumentális Ghost Dance-ben (Awaken the Ancestors) pedig sejthetően Észak-Amerika őslakóinak a szellemét idézik meg.

Most ott tartok, hogy egyre jobban tetszik az album. Dobogós azért nem lesz az év végi listámon, de – a még hátralévő hónapok felhozatalától függően – akár benne is lehet a TOP 10-ben. 4-esnél a legelején sem akartam rosszabb osztályzatot adni neki, jelenleg 4,5-nél járok. Szerintem ki is egyezhetünk ennyiben. Amit már most az album pozitívumaként könyvelek el, hogy felkeltette az érdeklődésemet a csapat korábbi anyagai iránt. Közülük hármat elő is jegyeztem magamnak, mint meghallgatnivalót.

A szerző: Coly774 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*